2015. április 9., csütörtök

Mozgalmas március-avagy úton a" finish-be"

Itt vagyok megint és folytatom is a mesélést, mégpedig márciussal-az utolsó aupair-ként eltöltött hónapommal.
Márciusban 3 hetet töltöttem a hosztcsaládommal, március 20-a volt az utolsó munkanapom (amit jobban vártam, mint szerintem bármit eddig az életben) majd március 23-án repülőre ültem, hogy megnézzem Rómát és Rómából repültem haza, Budapestre.
Mielőtt ebbe belekezdek jöjjön néhány fontosabb momentum. Azt már írtam a korábbi bejegyzésekben, hogy egy jó ideje (egészen pontosan egy éve) nagyon beszippantott az egészséges életmód, elkezdtem rendszeresen futni, amit aztán kiegészítettem (viszonylag) édességmentes és egészségesebb étrenddel is, valamint novemberben csatlakoztam a gym-hez. Mivel rengeteg pozitív változást vettem észre magamon-súlycsökkenés, általános kondim jóval erősebb lett, a kedélyállapotom is mérföldekkel jobb, mint azelőtt-így természetesen egy cseppet sem bántam meg, hogy egy éve belefogtam ebbe a rengeteg lemondást, nomeg erőfeszítést igénylő, ámde annál látványosabb eredményeket hozó életmódba és azóta is folyamatosan azon ügyködöm, hogyan lehetne ez még ennél is jobb, hogyan hozhatnék ki mégtöbbet magamból. Az idei nagyböjt kezdetekor (február eleje) jött az elgondolás, hogy ki kéne próbálnom a vegetáriánus életmódot. Katolkus lévén a korábbi években is igyekeztem betartani a böjtöt, kevesebb édesség és péntekenkénti hústilalom formájában. Idén azonban úgy gondoltam, a 40 napos böjt alatt egyeltalán nem eszem húst, egy ideje ugyanis érlelődött bennem a gondolat, hogy szeretném kipróbálni milyen vegetáriánusnak lenni és a nagyböjti időszak ilyen szempontból pont kapóra jött. Gondoltam ha a 40 nap végén azt gondolom, ez nem nekem való, hiányzik a hús vagy éppen negatív dolgokat tapasztalok az egészségemre nézve akkor a böjt végén visszállok a régi étrendemhez, ha viszont pozitív kimenetele lesz a dolognak akkor maradok vega. 'Miért ne' alapon vágtam tehát bele az egészbe. Hamvazószerda előtti kedden, azaz "húshagyó kedden" sütöttem egy jó nagy adag palacsintát a hosztcsaládomnak (tudom, qrva jó aupair vagyok-ők meg nem érdemelték meg)  aztán hamvazószerdai kezdettel még az addiginál is szigorúbban kiiktattam mindenféle édességet az étrendemből-és kezdetét vette a "próba-vegetáriánusságom" is.

Angliában a húshagyó kedd hagyományosan a Pancake day-vagyis a palacsinta nap-ilyenkor szabadulnak meg a zsírtól a házban, ezért süt mindenki palacsintát.


Azt kell mondjam, hogy már az első naptól kezdve semmi problémám sem volt a hús elhagyása miatt, soha, egy percre sem hiányzott, a szendvicseimet is vegetáriánus módon készítem el, rengeteg zöldséggel, sajttal, sajtkrémmel-azt hiszem a hús felesleges is bele-legalábbis nekem biztosan. Azt vettem észre, hogy ahogy telt az idő, minél több nap/hét telt el, nemhogy egyre jobban, de éppenhogy egyre kevésbé hiányzott a hús. Minden nap elteltével kevesebb vágyat éreztem arra, hogy tegyek egy sonkát a szendvicsembe vagy bevágjak pár csirkefalatot. Még "húsevő koromban" voltak kedvenc kajáim, pl a bolognai spagetti és én előzetesen azt gondoltam, ezekről majd biztosan nehezen mondok le, legalábbis nehezebben mint a szalámiról a szendvicsben, de saját magamat is megleptem, amikor láttam, egyeltalán nem hiányoznak az egykori kedvenceim sem. Hova tovább a hosztcsaládomnak továbbra is ugyanúgy készítettem ezeket az ételeket-bolognai, lasagne, húsos piték-és én voltam a legboldogabb, mikor láttam, hogy simán meg tudom állni, hogy akár csak beléjük kósotoljak főzés közben. Ilyenkor, mikor a családnak főztem, magamnak mindig inkább tésztát-rizst főztem jó sok párolt-vagy éppen sült zöldséggel, tojással, sajttal és sosem éreztem úgy, hogy én most fúúú de nagyon lemondanék valami jóról. Sőt azt kell mondjam nektek, azóta eszem csak igazán jókat, mióta vegetáriánus lettem. A netről ellestem egy csomó receptet, grillezett vegetáriánus szendvicsek, paninik, vegetáriánus melegszendvicskrémek (házilag-tehát tudom is mi van benne, nem úgy, mint a bolti krémekben) , vegetáriánus chilis bab, rizses hús helyett sült zöldséges rizs, vega lecsó és a listát még nagyon sokáig folytathatnám. A lényeg, hogy véleményem szerint azóta sokkal kiegyensúlyozottabban és választékosabban táplálkozom, mióta vega vagyok. A fehérjét rengeteg sajttal és tojással pótlom, valamint vettem fehérje port is, amit turmixként fogyasztok-ezt nem csak a vega életmódom miatt, hanem a rengeteg edzés miatt is érdemes volt beszerezni és már egy ideje gondolkoztam is rajta. Gondolom nem is kell mondanom, hogyan zárult a "kísérlet", már a böjt vége előtt tudtam, hogy én bizony vega maradok. Nem jelentem ki, hogy soha az életben nem eszem többet húst, soha ne mond, hogy soha ugyebár, de egyenlőre most nagyon jó nekem így. Néhány pozitív változás, amit észrevettem magamon: súlycsökkenés-azon túl, hogy persze mióta edzem és rendszeresen sportolok hónapról-hónapra megy le 1-2 kg, mikor elkezdtem a vegetáriánusságot ennek kb dupláját sikerül ledobni. Továbbá megszűnt az a "nagyon durván tele vagyok" érzés, amiket régen éreztem nagy kajálások-vasárnapi ebédek-zabálások után, nem mondom persze, hogy manapság nem viszem túlzásba a kajálást-mert azért néha én is elvetem a sulykot és többet zabálok a kelleténél-de még ilyenkor sem érzem azt a rossz értelemben vett eltelítettséget, mint amit amikor még húst fogyasztottam. Általánosságban véve sokkal jobb az emésztésem és könnyebbnek érzem magam. Nem kampánycéllal írtam ezt a bekezdést a vega életmód mellett, de akinek emésztési-súlyproblémái-ilyen-olyan gondja van, szerintem megfontolandó, mégha csak átmenetileg is.
Íme, amiket eszem manapság:

A proteinitalom: eperkrémes ízű, nekem mondjuk annyira nem jön be, de a célnak tökéletesen megfelel, legközelebb pedig majd egy más ízesítésűt veszek

Szerencsémre Angliában az éttermekben is gondolnak a vegákra

Grillezett szendvics, benne: paprika, paradicsom, többféle sajt

Zöldséges sült rizs-nálam a rizses húst helyettesíti

Vega burger-a nagy kedvencem :)

Egy saját recept: kuszkusz-ból és édeskrumpli összegyúrásából, sütőben sült fasírt-egyetlen csepp olaj hozzáadása nélkül

Vacsira mindig valami hasonlót szoktam tolni :)

Mivel a római utam előtt nagyon az olaszos kajákra voltam hangolva (nomeg azóta is :D ) így többször is készítettem magamnak házilag bruschettát: toast kenyér, megpakolva paradicsommal, bazsalikommal-én pedig megdobtam még egy kis avokádóval. Eredetileg nem kell, de én bevágtam a sütőbe pár percre, hogy összefonnyadjanak a zöldségek :)
Ennyit most az étkezésemről, ha valakit esetleg részletesebben is érdekel vagy tanácsokra lenne szüksége, írjon bátran. :)

Mindenképpen megemlítendő még márciussal kapcsolatban, hogy a kisvárosban, ahol éltem, Borehamwoodban megismerkedtem két magyar csajszival is, akikkel bár csak egy hónapot töltöttünk így együtt, de nagyon jóban lettem és már alig várom, hogy ismét találkozzunk és bandázzunk, járjuk a várost, kocsmázzunk, vízi pipázzunk, parkozzunk stb :) Az egyik lányt még a blogolásnak köszönhetem-és igen, megintcsak rá kell jönnöm, már sokadjára, hogy milyen sokat adott nekem az írás-azon felül, hogy szuper jó visszaolvasni a régi eseményeket, rengeteg csodás emberrel tett gazdagabbá, akik közül jópárat a barátomnak is tudhatok. Ilyen Judit, aki még 2013-ban kezdett kommentelni az akkori bejegyzéseimhez. Akkoriban ő is kint volt Angliában, de tőlem jó messze lakott, két fogadócsaládot megjárt, de egyik sem volt az igazi, hogy úgy mondjam, sőt, az egyiknél az lett a vége, hogy kidobták őt-csak úgy, mint engem és még jópár sorstársunkat. Judittal emailezni kezdtünk és itt sírtuk el egymásnak a bánatunkat időről-időre, így indult a kapcsolatunk. Aztán mikor kidobta a hosztcsaládja, úgy ment haza Angliából, hogy soha többet nem lesz aupair. Másfél évvel később azonban úgy hozta a sors, hogy mégiscsak aupairként visszament Angliába. Judit most lesz 21 éves és ezúttal viszont egy hiper-szuper-baromi jófej hosztcsaládot sikerült kifognia, akik a saját lányukként bánnak vele (mindenféle túlzás nélkül), ahol szeretik és nem cselédként kezelik, ahol normális gyerekre vigyáz és a hosztcsaládja tényleg úgy bánik vele, mintha a sajátjuk lenne. Lám, ilyen is van, baromi ritka, mert sajnos inkább az a módi, hogy a családok heti 80-100 fontért mindenes csicskást keresnek, viszont Judit most mondhatni megfogta az Isten lábát. Mindennek tetejében pedig onnan, ahol én laktam (Borehamwood) mindössze 10 percre lakik busszal egy kisebb faluban, így mikor megtudtuk, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz nem volt kérdés, hogy találkozunk. :) Sajnos erre csak február végén került sor, de ezalatt az egy hónap alatt is olyan jóban lettünk, hogy hiszem, amint visszamegyek ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. :) Judit amúgy egy őrült csaj (csupa jó értelemben), ritkán találkozom ilyen emberrel, annyira tud élni, hogy az valami hihetetlen. Mindenről és mindenkiről van véleménye-amin én mindig szakadok :)- minden programban benne van, pörög, jön-megy, a jókedvével pedig mindig felvillanyoz. :) Amíg odakint voltam, volt szerencsénk összehozni pár programot, kocsmázásokat, parkozásokat, sőt, a búcsúvacsimra is eljött.

A másik lány, akit megismertem Heni, 22 éves és ő gyalog is mindössze 10 percre lakott tőlem. Őt is nagyon megkedveltem, hihetetlenül aranyos és kedves. Így hármasban rengeteget mókáztunk, a csajok megszínesítették az utolsó Angliában töltött hónapomat és nélkülük nem lett volna ugyanolyan. Azóta is kapcsolatban vagyunk és jó érzés, hogy vannak, akik várnak vissza. 


Henivel-egy esős februári délután egy kávézóban


Közös kocsmázás -én, Judit, Heni


Az első tavaszias nap örömére sajttortázás a parkban-a torta körbejárt, mint a spangli :D


A maradék ment a kacsáknak :D
A kedvenc pudingos croissant-omat csak a st.albansi piacon lehet kapni ^^


Az egyik hétvégén egy wimbledoni barátnőm meglátogatásakor beszabadultam a magyar boltba :)

Amik nélkül lehet élni, de nem érdemes-a kedvencek



Gym-be menvén..

Anitáról is szólnék pár szót: akik rendszeresen olvassák a rendszertelen irományaimat, biztosan emlékeznek rá, Anita a hosztanyám testvérénél volt aupair, és ő egy hónappal előttem "szerelt le", február 23-án mondott végleges búcsút az aupair életnek. Ezután hazament 3 hétre, hogy otthon, a szerető családi közegben pihenje ki az aupairkedés minden megpróbáltatását és hogyismondjam megrázkódtatását. Az ő hosztanyja elég gyakori vendég volt nálunk és meg kell mondjam, nekem az a nőszemély még az én hosztanyámnál is kevésbé volt szimpatikus, mit mondjak, le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Ebben mindig egyet értettünk Anitával. Anita is jóval többet dolgozott a kelleténél és sajnálatos módon őt is valami olcsó mindenesnek nézte az ő hosztcsaládja, csakúgy mint engem az enyém. Anita tehát hazament február végén és csak március közepén tért vissza, egy héttel az én távozásom előtt. Mielőtt hazautazott, lefogalt magának egy albérletet, egy aranyos kis szobát egy többszobás bérházban Borehamwoodban. (Voltam nála, cuki a ház és a szoba is és azért a pénzért, amiért bérli aligha találna jobbat. Azt mondja olyan nagy csend van, amit az aupair élete alatt el sem tudott volna képzelni-ez mindenképpen bíztató.) Én egy héttel Anita visszaérte után utaztam Rómába, majd haza, így sajnos Anitával nem tudtunk annyira élvezni közösen a tavaszt, de sebaj, lesz még nyár is, amikor majd visszamegyek. :) Azóta a neten tartjuk a kapcsolatot, így tudom, hogy nem egészen két hét alatt talált is munkát-nagyon büszke is vagyok rá. :) 

Anitával az utolsó aupairként eltöltött hétvégéjén-február végén

A közös Costá-zás nálunk már hagyomány :)


Még februárban eldöntöttem, hogy az aupairkedés után nekem néhány hétnél többre lesz szükségem otthon, ahhoz, hogy mindent kipihenjek a "csodálatos" hosztcsaládom után és, hogy feltöltődjek mind lelkileg, mind fizikailag mielőtt belevetem magam a különálló életbe Angliában. Elhatároztam tehát, hogy nem csak egy néhány hetes látogatásra megyek haza húsvéhoz, hanem itthon maradok egy olyan 3-4 hónapra és ha már így itthon vagyok és temérdek szabadidőm lesz, leteszem a jogsit. A jogsim még nincs meg,eddig valahogy sosem volt olyan szakasz az életemben, amikor le tudtam volna tenni-tinédzser koromban azért nem, mert a legtöbb korombelivel ellentétben a szüleim nem tudták csak úgy zsebből kicsengetni (és nem is tőlük vártam el, hogy egy ilyen mértékű dolgot fizessenek nekem)  azután pedig Pesten laktam és tanultam, majd 20 évesen kiköltöztem Angliába, tehát nem tudatosan, de így alakult, hogy eddig a jogsi letételére még nem került sor. Egy-két éve már Angliában is érlelődött bennem a gondolat, hogy le kellene tenni, az angol jogosítványárak viszont a sokszorosai a magyar áraknak, minimum kétszer-de adott esetetben háromszor annyiba is kerülhet. Valamint eddig sosem volt egy ilyen 3-4 hónapos "szünet" az életemben, amióta csak kiköltöztem Angliába, folyamatosan dolgoztam. Most viszont, hogy elhagyni készültem a hosztcsaládomat és az aupair munkát is végleg, valahogy logikusnak tűnt, hogy akkor most csinálom meg a jogsit.
Rengeteget gondolkodtam amúgy, mert az járt a fejemben, hogyha hazajövök 3-4 hónapra, akkor majd jóval nehezebb lesz visszamennem majd Angliába, nem csak lelkileg, hanem úgymond az odakötő szálak is megkopnak egy kicsit. Úgy értem mindezt, hogy pl ha csak egy 3-4 hetes látogatásra jöttem volna haza húsvéhoz, akkor még a hazautam előtt lefoglalózhattam volna egy szobát-úgy, ahogyan Anita is csinálta-és akkor lett volna biztos helyem, ahová vissza tudtam volna menni. Viszont ha 3-4 hónapra jövök haza akkor ennyi idővel előre nem foglalózhatok le szállást, hanem majd később a neten kell szállást keresnem, ami valljuk be rizikósabb. Valamint ott vannak a barátaim, akiket imádok, de az emberben egy kicsit mindig ott van a "félsz", hogy vajon nem kopnak-e meg ezek a barátságok a hónapok során a távolság miatt?! Tehát februárban rengeteget agyaltam ezen és nehezen tudtam eldönteni mi tévő legyek, csak látogatóba jöjjek haza pár hétre, vagy maradjak-e itthon több hónapig, pihenjem ki magam úgy igazán és ha már itthon vagyok és úgysincs egyéb dolgom tegyem le a jogsit..?
Majdnem a kint maradás győzött de aztán arra jutottam, hogy: ha hazajövök több hónapra, azalatt világossá válik, hogy van-e még keresnivalóm itthon vagy nincs? Ezen azt értem, hogy többször, mikor az elmúlt években hazajöttem egy-két hetekre látogatni azt éreztem, nagyon jó lenne itthon maradni, de nem tudtam eldönteni, hogy azért érzem-e így, mert a rövid idejű látogatások során minden olyan idilli volt, vagy pedig mert tényleg megérné hazajönni..Tehát ha itthon maradok pár hónapra akkor erre is egyértelmű választ kaphatok. Aztán ott van a nyilvánvaló tény, hogy a hosztcsaládom igyekezett a legutolsókat is "kifacsarni" belőlem az utolsó időkben és nemcsak fizikailag, de lelkileg is úgy éreztem magam, mint egy "kivert kutya" így mégegy érvem volt a több hónapos hazaköltözés mellett. Úgy érzem, ha úgy kellett volna hazajönnöm, hogy azon kell aggódnom, hogy "már csak 2 hét, már csak 1 hét, már csak 3 nap és vissza kell mennem" akkor nem tudtam volna rendesen kipihenni a magam mögött álló időszakot.
Valamint az internetnek köszönhetően hiszem, hogy a kinti barátságaim továbbra is megmaradnak, azóta is napi kapcsolatban állok a csajokkal, szóval e szempontból is úgy érzem nem lesz gond. Tehát február végén úgy döntöttem, hazaköltözöm néhány hónapra és ha már itthon vagyok, leteszem a jogsit. Tehát mint láthatjátok, két okból vagyok most itthon: jogsizni és pihenni, de persze emellett igyekszem itthon besegíteni és ha lenne rá lehetőség egy részmunkaidős állást is jó lenne találni, hogy az itthontartózkodásom költségeit (ilyesmikre gondolok, mint kocsmázás a haverokkal, egy-egy vásárlás) ne az angol számlámról kelljen fizetnem, azt egy az egyben szeretném meghagyni a visszaköltözésre.
Angliából úgy jöttem haza, hogy mindössze egy bőröndnyi ruhát hoztam magammal (konkrétan futárral küldettem haza egy nagy megpakolt bőröndöt-a legszükségesebb holmikkal és ruhákkal) és 2 bőröndöt pedig ott hagyhattam a hosztcsaládom garázsában. Ezekben olyan dolgok-ruhák vannak, amik nem annyira fontosak, az sem hatna meg különösebben, ha mondjuk elvesznének, de azért majd ha visszaköltözöm, akkor jól fognak jönni, így kidobni sem akartam őket-bár szerintem majd előbb utóbb ez lesz a sorsuk.
A későbbiekben majd biztosan beszámolok a jogsi és az itthoni életem alakulásáról a blogban, egyenlőre most viszont ennyit erről.

Azt egyébként el kell mondanom, a hosztcsaládom garázsában hagyott két bőröndről, hogy az sem ment ám simán. Tulajdonképpen kész csoda, hogy ennyi szívességet még megtettek nekem. Az utolsó héten kérdeztem rá az anyukánál, hogy ott hagyhatok-e két bőröndöt a garázs egyik szegletében, ahol senkit nem zavar (egyébként egy bazinagy garázsuk van, amit nem is autótárolásra használnak, így eszembe sem jutott, hogy esetleg nem-et mond.) Az anyuka rögtön rávágta, hogy hááááát, ők pont most tervezik, hogy kitakarítják azt a garázst, lomtalanítani akarnak és pont nem hiányzik nekik a két bőröndöm! Gyerekek, ez már tényleg az eldobom magam kategória! Tudjátok, ezelőtt soha, egyszer sem hallottam, hogy ők lomtalanítani akarnak, én azt láttam, hogy mindig minden felesleges dolgot a garázsba szórnak be és ha tervben lett volna, hogy ki akarják takarítani, akkor annak hallottam volna már a hírét, ebben biztos vagyok. Tehát a drága anyukának valahogy még ehhez az apró kis szívességhez sem füllött volna a foga. Pedig nem sokat kértem, mindössze annyit, hogy ott hagyhassak 2 bőröndöt, amit majd rögtön el is viszek tőlük, amint visszamegyek Angliába. Anyuka szájhúzkodva azt mondta, hogy majd kérdezzem meg az apukát.Az apukáról tudni kell, hogy bár ő sem volt velem mindig habos-babos, de azért jóval könnyebb volt vele kijönni, mint a drága jó feleségével. Amikor az apukánál félve rákérdeztem a bőröndökre, meg sem várta, hogy befejezzem a mondatom, rögtön rávágta, hogy naná, hogy ott hagyhatom a bőröndöket, ez nem is kérdés (mondom, hogy ő jobb fej volt :) Aztán mikor kérdeztem tőle, hogy na és mi lesz a lomtalanítással, akkor nézett nagyokat, hogy ő nem is akar lomtalanítani!!! Ergó a kedves anyuka csak kifogást keresett, hogy miért nem hagyhatom ott a koffereimet. Egyszerűen amíg élek, nem fogom megérteni, hogy ugyan mi a problémája velem és miért próbált belém kötni ott, ahol csak tudott, főleg azok után, hogy szerintem azért szar aupairük nem voltam..Aztán mondtam az anyukának, hogy apuka engedélyt adott a bőröndjeim tárolására, anyuka pedig megint csak szájhúzkodva annyit mondott, hogy oké, de ha max fél éven belül nem viszem el őket akkor lehetséges ám, hogy kidobják őket. :O (A jó qrva nénikédet!) Mondom oké, ha fél évig nem jövök vissza akkor valószínűleg szükségem sem lesz azokra a dolgokra többet, hisz minden, amit ott hagytam pótolható..De áhh, egyszerűen a hajam égnek áll attól, amit ez a nő magáról képzel! Az élet minden területén éreztetni akarta, hogy ő a főnök és én levegőt sem vehetek az engedélye nélkül...

Mivel ez is terjedelmesre sikeredett, úgy gondoltam, nem sűrítem ide a hosztcsaládomnál töltött utolsó hétvégémet mert az egy külön sztori, jó sok csavarral és hogyismondjam durvább dolgokkal. A következő bejegyzésben hozom véglegesen az aupair életem lezáró bejegyzését, a "búcsút" a hosztcsaládtól, a szuper kis búcsúvacsit a barátaimmal, aztán pedig Rómába "viszlek" Titeket, kedves Olvasók!
Folyt., köv.!








2015. április 8., szerda

Aupair életem vége-az utolsó sztorik..

Eltelt egy jó két hónap legutóbbi helyzetjelentésem óta, elnézéseket kérek, de valami elképesztő, hogy mi zajlott az aupair életem utolsó két hónapjában na és persze azóta-gondolok itt Rómára-merthogy túlvagyok a hiper-szuper vakációmon valamint jelen pillanatban éppen itthon vagyok a saját szobámban és innen gépelek, hazaköltöztem ugyanis-na nem örökre, hanem csak néhány hónapra.

Tömör volt a bevezető de annál többmindent tartalmazott és mivel most itthon vagyok és már 2 hete a világon semmi dolgom sincsen, tekintve, hogy minden családtagom éli a megszokott hétköznapokat, dolgoznak-csak én vagyok az, aki "teng-leng" így a temérdek szabadidőmben igyekszem bepótolni minden blogos lemaradásomat. Ami a hosztcsaládomnál töltött utolsó két hónap eseményeit illeti, valószínűleg nem fogom túl nagy részletességgel kivesézni a dolgokat mert mindennek már 2 hónapja és magam sem emlékszem mindenre olyan jól ennyi idő távlatából, valamint nem is számítanak már sokat az akkori események. Persze azért a fontosabb dolgokról és a hosztcsaládomtól való búcsúról azért 2 mondatnál többet vakarok majd, mert eléggé "érdekesre" sikeredett.
Aztán pedig mindenképpen adósotok leszek egy római beszámolóval, rengeteg képpel. Annakidején-tavaly nyáron-Párizsban jártam és imádtam, de azt kell mondjam, hogy Róma nálam simán megelőzte a 'Divat Fővárosát', Rómának olyan hangulata és atmoszférája van, amit eddig soha, sehol sem tapasztaltam, pedig jártam már azért pár helyen. Varázslatos-csodálatos volt a 4 nap, amit ott tölthettem és még mindig-így két hét távlatából is annyira a hatása alatt vagyok, hogy frankón azóta is azon gondolkodom, hogyan tudnék kimenni Rómába, legalább egy pár hónapra, hogy ott élhessek és egy kicsit jobban megismerjem a várost, ne csak mint turista-mert valljuk be 4 nap alatt ha a nagy látványosságokat meg is néztem, annyira nem láttam bele egy tipikus római ember életébe, mint amennyire szerettem volna. Gondolkodom rajta, hogy jó lenne ott élni egy olyan 4-5 hónapot, persze lehet, hogy ez csak olyan hirtelen fellángolás, ami majd idővel elmúlik, de ha nem, akkor magamat ismerve tutira véghez is viszem :) Kézenfekvő lenne, ha aupairként mennék ki, hisz Rómában is rengeteg fogadócsalád keres aupairt, viszont amennyire elegem lett egy életre ebből a munkából, aligha aupairként fogok kimenni, ha kimegyek :D Persze soha ne mond, hogy soha, semmi sincs kizárva-abban a tudatban mondjuk, hogy csak pár hónapra megyek lehet, hogy még az aupairkedés gondolatát is el tudnám viselni, főleg ha cserébe Róma lenne a "tét" :) Bár ha találnék animátori, hoteli stb munkát, inkább azt választanám ha oda kerülne a sor.  De erről mind később írok majd részletesebben, minden bizonnyal a következő bejegyzésben mert Rómának mindenképp egy saját kis történetet-fejezetet szánok.
(Nem felejtettem el azt sem, hogy a tavaly nyári párizsi kirándulásomról is adósotok vagyok egy szösszenettel, csakhát a drága jó idő ugyebár eddig nem állt rendelkezésemre, de most, hogy itthon vagyok és annyira nincsen semmi dolgom, hogy frankón terhesnek érzem a sok szabadidőd-ami egyébként nem rám vall :D- hamarosan jön a párizsi beszámoló is, már csak magam miatt is, hisz szeretném megörökítve látni azt is. )

Most viszont első körben az aupair életem utolsó mozzanatait énekelném meg.Február elején jelentkeztem utoljára és már akkor is írtam, hogy az újév beköszönte óta valami nagyon megváltozott a hosztcsaládommal, egyszerre és teljesen hirtelen bunkón kezdtek viselkedni velem, megromlott a viszonyunk és az otthoni hangulat is szinte mindig fagyos volt. Február hónap szintén így zajlott, viszont kiemelkedő események nem történek, illetve csak egy, méghozzá a hónap legvégén.
Még januárban közölte velem az anyuka, hogy február 23 (hétfő)-től febr. 26 (szerda) ő és az apuka kettesben elutaznak Marakesh-be, az anyuka 40. szülinapja alkalmából és a gyerekeket itthon hagyják velem, édes hármasban. Oké, nincsen ezzel gond, menjenek, viszont az nem igazán tetszett, ahogy az anyuka mindezt előadta. Ugyanis már csak azután szólt nekem, miután eldöntötték és lefoglalták a nyaralást, hogy "egyébként február végén ketten elutazunk 3 napra és itthon hagyjuk a gyerekeket veled, ugye nem gond?" Könyörgöm, nem vagyok a fejemre ejtve, elvagyok én a gyerekekkel egyedül is, nem ijeszt meg a gondolat, ha ők el akarnak utazni, de csak én gondolom úgy, hogy az illem és a logika azt diktálja, hogy még a foglalás előtt kérdezzék meg és nem utána?? Nyilván nem mondtam volna azt, hogy "de igen, bmeg, gond, nem mentek sehova! ". De tartom magam a véleményhez, hogy ennyivel azért meg kellett volna tiszteljenek, hogy foglalás előtt kérdezzék meg tőlem és ne csak utána, amikor már nem tudok mást válaszolni az "igen"-en kívül. Mondom, nem azzal van a gond, hogy leléptek, mert egyébként jóval könnyebb dolgom volt a gyerekekkel a szülők távollétében-majdnem felhívtam a szülőket a nyaralásuk alatt, hogy maradjanak még pár napot mert ezerszer jobban viselkedett mindenki és könnyebb volt az élet a szülők nélkül a házban- hanem a gondom csak azzal volt, ahogy az anyuka mindezt kezelte, olyan fölényesen..Mindegy, no para.
Aztán eljött a február vége, a szülők elutaztak, 3 napra és 2 éjszakára. Megmondom őszintén tényleg jóval könnyebb volt az élet nélkülük a házban, a gyerekek csodák csodájára totál normális módon viselkedtek (amikor szülők itthon vannak a 2 éves mindig megbololdul és kezelhetetlen) valamint hatalmas könnyebbség volt úgy mászkálni, úgy élni, főzni, stb a házban, hogy nem kellett arra számítanom, hogy a szülők este hazajönnek és addigra mindennek ragyognia kell-tehát jóval lazábban telt ez a 3 nap és 2 éjszaka. Nem dolgoztam ugyan kevesebbet, bár jóval többet sem, viszont azért egy 2 és 9 évesre vigyázni egész éjszakákra szerintem hatalmas nagy felelősség. Két dolog volt, ami nagyon-nagyon szúrta a szememet: az egyik, hogy egy fillér nélkül hagytak ott a szülők a két gyerekkel a házban. Oké, hogy volt otthon kaja, de könyörgöm...Szerintem ezt nem kell magyaráznom, akármi történhetett volna, mi van ha valami miatt( pl rosszidő) taxival kell mennünk az oviba, mi van, ha az egyik gyerekeket baleset éri és be kell vinnem a kórházba (nem valószínű-mert figyelek mindig mint akinek a homlokán van a szeme-de megtörténhet)..akkor ezeket én, az aupair fizetésemből előlegezzem meg a családnak, akik amúgy kőgazdagok? (Ráadásul nekem cash-em szinte sosincs, mindig a bankkártyámról élek, amit pl taxiban el sem fogadnak..) Szóval írtó nagy felelőtlenségnek tartottam, hogy ott hagytak egy buznyák nélkül a 3 napra. Szerintem nem arról van szó, hogy ennyire ne bíztak volna bennem, hisz a gyerekeiket is rám bízták 3 napra, hanem szimplán ennyire spúrók, nincs mit szépíteni ezen, ez a család nagyon durván  a fogához vert minden garast.

A másik dolog, ami zavart: a szülők az utazásuk előtt egy szót sem szóltak azzal kapcsolatban, hogy nekem ezért a 3 teljes nap-2 teljes éjszaka szolgálatért jár-e majd valami pluszpénz,plusz szabadidő vagy akármi. Így utólag tudom, én voltam a hülye, hogy ezt nem tisztáztam le velük előre (bár amilyen végkifejlete lett a dolognak-amit mindjárt ki is fejtek-az sem osztott-szorzott volna sokat, ha előre szólok nekik emiatt.) Első körben szeretném leszögezni, hogy ha a munkaóráimat nézzük, akkor nem dolgoztam sokkal többet, a gyerekek ugyanúgy mentek oviba-suliba, viszont kérem szépen: azért szerintem hatalmas felelősség 2 teljes éjszaka 2 gyerekkel (az egyik egy két éves, majdhogynem még baba) meg úgy alapjáraton, a nappalokon is nagyobb felelősség volt rajtam. A 2 éves mindkét éjszaka többször is felébredt, az első éjszaka "csak" háromszor, de 3 különböző időpontban, nehogy tudjak egy rendeset aludni. A második éjszaka pedig nem csak, hogy felébredt, hanem be is pisilt úgy hajnali 1 táján de annyira, hogy a pelenkája is átázott és szó szerint úszott az ágya, ott helyben kellett nekiállnom ágyneműt cserélni holt kómásan, miközben a gyerek üvöltött mellettem. Nem azt mondom, hogy ebbe bele kellett halni vagy olyan írtó nehéz lett volna, mindössze csak 2 éjszakáról volt szó és végülis simán átvészeltük. De azért ezek mellett szerintem jogosan gondoltam úgy, hogy valami plusz megillet majd a szolgálatomért.
Úgy voltam vele, hogy mivel előre nem egyeztünk meg semmiben, ami a plusz fizettséget illete, gondoltam megvárom, hogya szülők hazajöjjenek és hátha majd a nyaralásuk után, a hét vége felé lesz majd valami. A szülőktől Marakesh-ből kaptam egy képeslapot-aminek a hátuljára ráírta az anyuka, hogy köszöni a munkámat. De nem ám személyesen adta oda ezt a lapot, hanem közölte, hogy ott van a lap az éjjeli szekrényén, majd vegyem el. :O Ennél személytelenebb nem is lehetett volna. Oké, nem vártam semmilyen ajándékot amúgy Marakesh-ből, de azért ez az "ott van majd vedd el" igen rosszul esett, szerintem az lett volna a minimum, hogy személyesen adja oda és köszöni meg a 3 napot. Pluszpénzről ekkor még mindig nem esett szó. A fizumat a számlámra utalták minden pénteken, az meg is jött, csekkoltam már aznap reggel, viszont a normál heti 130 fontom jött, se több se kevesebb, ergo a számlámra nem utaltak többet a 3 nap szolgálat miatt. Úgy voltam vele, hogyha a hét végéig nem lesz semmi, akkor vasárnap este finoman rákérdezek az anyukánál a dologra.
Eljött a vasárnap este és még mindig nem volt szó arról, hogy Domit megilletné bármi a 3 nap miatt, így este, mikor anyuka egyedül volt a konyhában lementem hozzá és hebegve-habogva fogtam a mondókámba. Mindenféle támadó hangszín nélkül, nagyon-nagyon óvatoskova, hogy még véletlelnül sem tűnjek követelőzőnek mondtam az anyukának,  hogy ugye volt ez a 3 nap, amíg ők nyaraltak és bár nem kellett halálra dolgoznom magam de nagy felelősség volt ez azért így a két gyerekkel, hogy tulajdonképpen én voltam a mutter itthon, valamint pl a 2 éves is ébren tartott mindkét éjszaka szóval azon gondolkodtam, jár-e ezért nekem valami plusz, akár pénz, akár szabadidő formájában? Gyerekek, nem viccelek, hogy az anyuka tekintete olyan komorrá vált, hogy azt hittem, ott fog megölni a szemeivel! Első reakciója az volt, hogy "Ezt most miért kérdezed?" -Hogyhogy miért, bmeg, nem egyértelmű? -Tettem hozzá magamban. Aztán folytatta, hogy neki eszébe sem jutott, hogy fieztnie kéne azért a 3 napért (ezt így mondta szó szerint) mert szerinte nem kellett több órát dolgoznom mint máskor. Aztán rákérdezett:
-"Miért, Dominika, szerinted több órát dolgoztál? De mondd meg, őszintén!!" (igencsak arcoskodó hangnemben.)
-Nem, nem kellett sokkal több órát dolgoznom, de azért hatalmas felelősség volt a 3 nap valamint a 2 éjszaka, plusz a 2 éves fent volt mindkét éjjel szinte egész végig így én magam sem tudtam aludni.
-Jajj, Dominika, ne akarj már belehalni, hogy 2 éjszaka nem tudtál aludni! (Ez volt az a mondat, amivel ez a nőszemély végletesen és véglelgesen elvágta magát előttem egy életre. Tehát, én tegyek neki szívességek, ugráljam körbe  a gyerekeit több napon és éjszakán keresztül, neki esze ágában sincs ezért fizetni-ergó ingyen dolgozom neki, de pluszban még neki áll feljebb, ő van megsértődve és én meg ugyan ne akarjak már belehalni a pluszmunkába..És ahogy mindezt előadta, kedvem lett volna nekimenni ott helyben, de ezt hagyjuk is. )
-Nem arról van szó, hogy belehaltam volna ebbe a pár napba csak gondoltam fog járni valami plusz nekem mindezért.
-Dominika, ezt a párbeszédet most zárjuk le, ugyanis szerintem te vagy a legjobban fizetett aupair a szakmában (mivaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaan? csak mert 130 fontot kapok az átlag 80-100 font helyett?? Azért nem a két szép szememért kapok 130-at, hanem mert annyival is többet dolgozom, konkrétan 3 ember munkáját végeztem én náluk-full time nanny, full time housekeeper és a kutya is teljesen az én feladatom volt.)
Anyuka folytatta:
-Mutass nekem még egy aupairt, aki ennyit keres. Ezek után ne gyere nekem azzal, hogy pluszpénzt akarsz csak azért, mert 3 napra egyedül voltál a gyerekekkel.

Hát halljátok!!! Ha ez nem velem történik meg, ha ezt valaki más meséli nekem, én komolyan mondom, hogy nem hittem volna el, hogy ilyen létezik, ilyen szintű fölényesség és ilyen undorító hozzáállás. A szívem-lelkem kitettem nekik, nyugodt szívvel rám lehetett bízni több napra is a két gyereket és az anyuka konkrétan úgy kezelt, mint egy darab szart mikor rákérdeztem a fizetségre! Ezért is  írtam korábban, hogyha előre rákérdezek, akkor sem értem volna el semmit, akkor sem fizettek volna semmi pluszt. Egyébként, miközben a drága anyuka mondta a monológját észrevettem, hogy remeg a keze! Soha, egyszer sem láttam, hogy remegne a keze semmilyen körülmények között. Ez arra engedett következtetni, hogy nagyon is jól tudta, hogy nekem van igazam és nem neki és/vagy annyira ideges volt amiatt, hogy én, a kis kelet-európai "pórnép" szembe mertem vele szállni, rá mertem kérdezni egy tök jogos dologra. Mindenesetre mikor a mondandója végére ért, nem kezdtem el hepciáskodni, annyit mondtam szó szerint, hogy "Oké, akkor jó éjt, viszlát holnap reggel"-se többet, se kevesebbet és felmentem a szobámba. Nem láttam értelmét vitázni vele. Tudjátok, amúgy nem is a pénz miatt hoztam fel ezt az egészet és nem amiatt a plusz 30-40-50 font miatt kérdeztem rá anyukánál erre az egészre! Hanem egész egyszerűen borzasztóan zavart, hogy a szülők úgy gondolták, hogy simán elhúzhatnak 3 napra és simán kihasználhatnak egyetlen 'köszönöm'-öt sem mondva. Annyira nem voltam rászorulva arra az akármekkora összegre, ami ezért nekem járhatott volna, tényleg csak a tény zavart, hogy itt élek 2 éve velük, véleményem szerint rendesen és lelkiismeretesen dolgozom és ennek ellenére azt hiszik, bármit megengedhetnek maguknak és ennyire hülyének nézhetnek. A szívem mélyén tudtam, hogy nem fogok pluszpénzt kapni akkor sem ha rákérdezek, de szerettem volna, ha az anyuka tudja, hogy azért nem ejtettek a fejem búbjára és nem használhat ki ilyen szinten.
Tehát felmentem a szobámba, ámde 5 perc elteltével az anyuka kopogott az ajtómon és meg sem várva, hogy beengedjem bejött, és irdatlan módon leteremtett, a következőket mondva:
-"Dominika, még 3 heted van itt nálunk és szeretném, ha a következő 3 hétben nem lennél többet ilyen bunkó, ez a ma esti dolog igencsak bunkó húzás volt a részedről. Egyébként is, a takarításod egy szar, a minap is elhúztam a fotelt a nappaliban és poros volt mögötte, tudod ha takarítasz akkor el kell mozdítanod a bútorokat..stb stb (még vagy 5 percig a "szar" takarításomról papolt). Ezek után nem értem miért kérsz pluszpénzt, amikor nem is kellett többet dolgoznod, oké, hogy éjszaka fel kellett kelned a gyerekhez de az nem a világ vége. "
A mondandója végén egy percet sem hezitált, nem várta meg, hogy esetleg reagáljak valamit hanem kiviharzott a szobámból és ezt kapjátok ki, becsapta maga mögött az ajtómat!! Mintha neki lett volna oka az ajtócsapkodásra..Előfordult már párszor, hogy eltört a mécses egy-egy hosztcsaládomban, de ennyire megbántva még sosem éreztem magam egyetlen család húzása miatt sem. Lelkileg ez sokkal rosszabbul esett, mint mikor pl anno kidobott az egyik családom. Szerintem ezen amúgy nincs is mit magyaráznom, én tettem nekik hatalmas szívességet, én dolgoztam többet (mégha nem is sokal többet) és még az anyuka érzi magát megsérve! Könyörgöm, ugyan miért??? Azt pedig végképp nem tudtam mire vélni, hogy miért kezdte el hirtelen szapulni a takarításomat??? Ezidáig soha semmi gondja nem volt, soha nem panaszkodott , hogy nem jól takarítanék vagy nem elég alaposan. Szerintem mindössze annyi, hogy bele kellett kössön valamibe és nem tudott mást kitalálni.  Mindenesetre minden mondata nagyon megbántott mert-nem magamat akarom védeni-de tömör hazugság volt minden, amit a fejemhez vágott. És az a rossz, hogy mivel még mindig az ő házában voltunk, így nekem esélyem sem volt visszavágni. Értelme nem is lett volna, azt hiszem a fent leírtakból világosan érződik, hogy ha el is kezdek vitázni vele, a világon semmit sem értem volna el.
Zokogva hívtam fel a barátnőmet és elregéltem neki az egészet, még akkor helyben, vasárnap késő este. vagy fél órán át panaszkodtam neki és azt ismételgettem, hogy nem hiszem el, hogy ez mot történik, amikor már a finisben vagyok és csak 3 hetem van hátra. Szerettem volna, ha az utolsó 3 hetem nyugiban és békében telik náluk, de láttam, hogy ez nem csak rajtam, de az anyukán is múlik és ő valamiért-a Jóisten se tudja miért-szándékosan ki akar készíteni. A barátnőm azt tanácsolta, hogy menjek oda az ablakhoz, vegyek jópár mély levegőt, feküdjek le aludni és másnap reggel vigyorogjak és mosolyogjak mintha mi sem történt volna, ne adjam meg az anyukának ezt az örömöt, hogy megbántott.

Rájöttem, hogy igaza van, úgy tettem, ahogy mondott, másnaptól úgy viselkedtem, mint aki nem is ezen a bolygón van, mint aki el is felejtette az egész dolgot és csak mosolyogtam kifelé. Az anyuka a további ott töltött 3 hetemben többször is próbált provokálni-Isten a tanúm, hogy nem értem miért, miért volt jó ez neki- de egyszerűen nem érdekeltek a hülyeségei és nem hagytam magam felcseszni semmivel. Tehát az utolsó 3 hetem viszonylag nyugisan telt, magamban persze felhúztam magam az anyuka egy-egy bunkóságán, olykor dühöngtem is egy sort a barátaimnak telefonon, de kifelé semmit sem mutattam, nem adtam meg neki ezt az örömet.

A 3 hét lassacskán eltelt, esküszöm, hogy számoltam a napokat és majdhogynem vágtam a centiket, mint a katonaságban, hehe.
Röviden az utódomról: az utódom egy 24 éves cseh lány lett, az anyuka az aupairworld.com oldalon talált rá. A lánynak ez az első aupairkedése, még sosem élt távol az otthonától és a családjától és nincs is aupair tapasztalata, viszont odahaza, Csehországban dolgozott bébiszitterként több helyen is, ahonnan jó referenciái voltak. Az anyuka őt február végén találta, pontosan ezen az ominózus hétvégén, aminek vasárnapján én rákérdeztem a fizetséges dologra. Az is vicc, hogy én már január elején beadtam a felmondásomat, így majdnem 3 hónap állt anyuka rendelkezésére, hogy új lányt találjon, ennek ellenére február végén totál kétségbe volt esve, hogy "jajj, hát minden jelentkező selejtes, akinek van tapasztalata az nem elégszik meg a 130 fonttal (hát ezért a munkáért szerintem is több járna és egy tapasztalt személy tudja is ezt de mindegy) vagy, aki tudna kezdeni március végén annak nincs elég tapasztalata", a lényeg, hogy minden jelentkezővel problémája volt. Aztán február végén jelentkezett ez a cseh lány (akivel én amúgy azóta is szoros kapcsolatot ápolok az interneten keresztül) , és bár az anyuka első körben azt mondta, hogy aligha fogja őt választani (mert nem volt előző aupair tapasztalata, stb stb) végül "jobb híján" és mert anyuka parázott, hogy más nem lesz így mégiscsak felvette őt. Nagyon aranyos lányról van szó egyébként, így kicsit sajnálom is, hogy ilyen bunkó családot sikerült kifognia elsőre. De mint mondtam, kapcsolatban állok vele, amiben tudok, segítek neki, ellátom tanácsokkal, de ha eljutunk arra a pontra, hogy egyszer majd azt írja nekem, elege van, nem leszek rest megmondani neki, hogy akkor váltson családot, nem fogom marasztalni és azzal vakítani, hogy "adj nekik időt ".

A legutolsó hétvégémen már ott volt az utódom, de az egy külön történet-vele is iszonyú rosszul bánt a család már az első napjain, volt ott minden, szegény lány már az első este kiborult és sírógörcsöt kapott...Gondolom el tudjátok képzelni, hogy akkor vele hogy bántak már elsőre. A következő bejegyzésben hozom ezt a sztorit is, egyenlőre emésszétek ezt a mait, mert elég hosszúra sikeredett. (Eredetileg egy bejegyzésben akartam megírni mindent, az utolsó napomig, de látom, hogy még így is, hogy viszonylag rövidítve írom a dolgokat, eléggé terjengősre sikeredett-de hát ez van, szeretek mesélni, plusz majd évek múlva ha visszaolvasom a blogot akkor szeretnék majd mindenre emlékezni. )
Foly. köv. :)

2015. február 6., péntek

Egy napos "betegszabi"-rengeteg pótolnivaló

Sziasztok!
Nem jelentkeztem az elmúlt időben-ennek oka, hogy nem történt semmi kiemelkedő-itt is csak zajlik az élet a megszokott mederben és túl érdekes dolgokról nem tudnék beszámolni a hétköznapokban. A héten sikerült elég durván lebetegednem-eközben a 2 évesem is beteg volt, napi 12 órákat dolgoztam és ápoltam őt, miközben jómagam is magas lázzal küszködtem-nem kívánom senkinek, amit itt a héten átéltem/átéltünk. A mai napot megkaptam szabadnak-egy kis reggeli munkától eltekintve-, mit mondjak alaposan rám is fér egy ilyen "fantasztikus" hét után. Van most pár órám, hogy ráncba szedjem itt a dolgokat, úgyhogy vázolnom is a küzelmúlt eseményeit.

Valahogy ott hagytam abba legutóbb, hogy felmondtam a hosztcsaládomnál, valamint foglaltam egy repjegyet Rómába, egyenlőre csak oda. A család jól fogadta a felmondásomat, sőt, mi több, a segítségüket is felajánlották munka-és szálláskeresés terén, aminek nagyon örültem.
Viszont azt kell mondjam, az elmúlt időszakban a legnagyobb sajnálatomra kissé megromlott a viszony köztem és a család között, konkrétan nem tudom megmondani, hogy miért és mikor kezdődött ez, viszont nagyjából azóta érzem, hogy valami nem oké-és nem olyan minden mint azelőtt-mióta visszajöttem a 2 hetes karácsonyi vakációmból. Tény, ami tény, kicsit "megrogyva" jöttem vissza, odahaza nagyon jó volt és zéró és nulla életkedvvel vetettem bele magam ismét az itteni munkába/életembe, az első egy-két héten nem igazán találtam még a helyem. Bár kifelé ennek semmi jelét nem mutattam-a család előtt mindig nagyon igyekszem leplezni az efféle gondolataimat és bármilyen körülmények között is képes vagyok felvenni a playpofát- de szerintem az akkori hangulatom mindennek ellenére valahogy ott volt a levegőben és rányomta a bélyegét erre az időszakra. Igazából nagyon egyszerű a dolog: a fogadócsaládom ugye egy család, én akármilyen régóta is vagyok itt de akkor is mindig kívülálló leszek,-valamint ott van a tény, hogy már túl régóta nyomom az egész aupairkedést. Tehát mindebből következik, hogy  azok a dolgok, amelyek a hosztcsaládom számára normálisak-mindennaposak, az életük része és meghatározzák a személyiségüket számomra már több, mint terhesek, kívülállóként, egy más országból-más kultúrából érkezve sok itteni dolog oltári hülyeségnek látszik..Ezeken azt értem, hogy idekint teljesen más a mentalitás-bagatell dolgokból is hatalmas probléma kerekedhet-máshogy nevelik a gyerekeket, más az értékrend és hiába élek itt közel 4 éve, de bizonyos dolgokat sosem fogok a magaménak érzeni és egyetérteni velük..ez van. Tudom persze, ezzel jár a külföldi élet és nem is panasznak szánom a fentieket, sőt, mi több, minden negatív tapasztalat ellenére örülök, hogy a külföldi munka mennyire kitágította a látókörömet és sok szempontból alapjaiban formálta át a gondolkodásmódomat-csupa pozitív értelemben. Viszont lesznek dolgok, amiket valószínűleg örökké képtelen leszek elfogadni-illetve elfogadni persze, viszont egyetérteni nem.

A felmondás után nagyon megkönnyebbültem és sokkal könnyebben veszek mindent, telnek a dolgos hétköznapok és közben számolok vissza. Azt vettem észre egy pár hete, hogy kissé rideg lett a viszony köztem és a szülők között. Már nagyon ott van a levegőben, hogy kacsintgatok kifelé, tudjuk mindketten, hogy már nem sokáig leszek itt-ebből kifolyólag lehet, hogy kissé kritikusabbak vagyunk egymással-akár tudat alatt is-minden mindegy alapon, hisz úgysem kell már "jópofizni". Tudom, hogy minden konfliktushoz és összezörrenéshez két fél kell, nincs olyan, hogy csak egy valakinek a hibája. Viszont amit részemről mondani tudok: én úgy érzem, hogy 110 százalékot beleadok az itteni munkába és szívvel-lélekkel végzem a dolgomat, nem csak úgy "odakenek" mindent. Bővebben kifejtve: tisztában vagyok vele, hogy sok olyan aupair van, akik elvégzik a munkát, megcsinálják a háimunkát-nyugtázzák, hogy ledolgozták a heti óraszámukat és kész. De eközben nem figyelnek oda arra, hogy pl a gyerek evett-e rendesen-vagy édességgel tömi magát egész nap, nem érdekli őket, hogy a kölyköknek minden napra be legyen pakolva az iskolatáska-tornazsák-ilyen-olyan dolgaik mindig rendben legyenek és nem vesznek tudomást arról, ha mondjuk a szülők tényleg rengeteget dolgonak és nem vesznek le terhet a vállunkról. Egyébként ki tudja, lehet, hogy nekik van igazuk és ez a megfelelő hozzáállás-olyan szempontból biztosan, hogy az aupairkedés egy nagyon kiszolgáltatott munka és ha nem vigyáz az ember és nem szabja meg a határokat, könnyen kihasználja a fogadócsalád. Határokat tehát szabni kell, nincs mese. Persze ezt könnyen lehet hangoztatni, de mikor az ember a főnökével él együtt és 24 órában alkalmazkodni kell, az ő hűtőjükből eszünk és ebben a házban gyakorlatilag semmi sem a miénk-kissé nehéz kiállni magunkért és odamondani a frankót a családnak. Ha másnak kell tanácsot adni nekem is nagy a szám-de a saját dolgaimról van szó, főleg egy ilyen munkakörben sajnos sokszor én vagyok a földkerekség lenagyobb nyula.

Valamint ami még nem elhanyagolható tény az aupairséggel kapcsolatban:  mi nem "élettelen " dologokkal foglalkozunk, nem irodában ülünk vagy egy építkezésen, nem kávét-teát szolgálunk fel, hanem hús-vér emberekkel és gyerekekkel foglalkozunk, akármennyire is kívülállók vagyunk de az általunk nyújtott példa szerves részét fogja képezni a gyerekek fejlődésének, így nem árt mindig toppon lenni-főleg mivel a főnökünkkel lakunk együtt. Fentebb említettem, hogy a szívem-lelkem beleadom a munkába: amikor a 2 éves nem hajlandó enni a jóistenért sem, nem csak legyintek és eléteszem a csokit, hanem addig ülök ott vele és beszélek a lelkére amíg nem eszik-miközben sokszor a hajamat tépném, vagy amikor ki van adva, hogy most bilizésre szoktatjuk a gyereket az anyja távollétében nem adok rá lustaságból pelenkát, tiszteletben tartom és bevállalom, hogy "baleset" esetén jóval több mosni-és takarítani valóm lesz. Este mikor én fektetem a gyerekeket nem csak "ledobom" őket és passz, olvasok, ha kell több könyvet, ha kell többször visszamegyek a baba szobájába ha hallom, hogy nyafog és a többi..Ez egy olyan munkakör, amihez szív kell, ahol sokszor fel kell adni a saját kényelmünket és leküzdeni a lustaságunkat-még munkaórákon kívül is és bizony valamilyen szinten "fel kell adni" önmagunkat. Éppen ezért meglátásom szerint az aupair munka nagyon durván alulfizetett, a családok szempontjából mindössze 25-30 óra munka, kapunk szállást-kosztot-miért is fizetnének többet, nem? Csak a családok nem gondolnak bele abba, amit a fentiekben ecseteltem, hogy a kiutazó huszonegy-két éves lányok mennyi áldozatot hoznak ebben a munkában, nem gondolnak bele dolgok lelki részébe. Ezt is a kultúrális különségeknek lehet betudni, ők ebbe születtek bele-speciel az én hosztanyámat is aupairek nevelték fel- ebben nőttek fel és ezt viszik tovább..Nekik ez a standard, ez a normális, éppen ezért nem is szeretnék pálcát törni felettük, ők ezt tapasztalják egész életük során, hogy így és úgy kell bánni másokkal, ez a helyes, ha belegondolunk nem is lehet fogalmuk másról-mert hát honnan lenne?! Csak persze nekem, nekünk, akik már egy ideje kint vagyunk és a másik oldalról látjuk a dolgokat ez terhes és sok esetben visszataszító. Szűk baráti körben sokszor én is nagyon indulatosan fogalmazok az angolok mentalitásáról-vagy éppen beszélem ki a hosztcsaládomat és a "sok irdatlan hülyeségeiket", viszont mindennek ellenére arra a következtetésre kell jussak: mindent és mindenkit úgy kell elfogani, ahogy van. Nem kötelező együtt élni valamivel, ami nem tetszik, az ember bármikor tovább állhat-viszont az olyan dolgok el-nem fogadása, megváltoztatási kísérletei szerintem eleve kudarcra vannak ítélve.

Akárhányszor húz fel a hostcsaládom-és az elmúlt 3 hétben bizony ebből nagyon sokat kaptam és többször is átlépték a határt nagyon sok tekintetben- bár az adott helyzetekben mindig nagyon mérges vagyok, sokszor szinte dühögve hívom fel a barátaimat, hogy kiöntsem a szívem-a pillanat hevében nagyon rossznak látom őket. Viszont amikor ez elmúlik, újra-és újra realizálom, hogy hééé, nekik ez az alap, ez a normális, én ezt nem fogom tudni megváltoztatni és én választottam ezt, hogy itt legyek és még mindig aupairként dolgozzak. Nekem sem tartott senki pisztolyt a fejemhez, mikor 2014 júniusában visszainvitált ez a család. Én választottam-aztán úgy fél évvel később, 2014 decemberében megérett az elhatározás, hogy nekem már sokminden itt nem tetszik-nem is konkrétan a családdal, hanem álatalánosságban az angol mentalitással-és most pedig azt választom, hogy ennyi elég és végeztem, nem fogok tudni változtatni a dolgokon (és egyébként is túl sok ideig voltam oper) így ideje továbblépni. Aztán a továbbiakban pedig igyekszem jelenlegi tudásom (itt nem lexikális, hanem élettapasztalati tudást értek) szerint úgy választani, olyan utat járni, olyan munkát és életcélt találni, ami közelebb áll az én elveimhez. Aztán ha majd ott is eljön az idő, hogy azt mondjam, ez sem az enyém, akkor pedig megyek mégtovább. Egyszer csak megtalálom én is a számításaimat-ahogy mindenkinek be kell járnia a maga életútját.

Mindennek ellenére viszont azt kell mondjam, cseppet sem bánom, hogy anno, közel 4 éve erre az útra léptem, külföldre költöztem és belevágtam az aupairkedésbe: rengeteg dologra megtanított engem ez a munka, alázatra mindenképpen, arra, hogy mindig 120 százalékot tegyek a munkámba mert bizony sokszor a 100% nem elég (ahogy én anno azt hittem), arra, hogy nincs értelme a munkának, ha az ember nem szívvel-lélekkel végzi azt. Valamint természetesen azt is, hogyha nehézség adódik nem szabad rögtön lemondani valamiről/valakiről,azt mondva, hogy "áhhh, nincs értelme és nem érdekel"-hanem minden erőmből próbálkozni kell ezt helyhozni, és ha már belefektettem apait-anyait és még ekkor is úgy gondolom, hogy na most aztán minden megtettem de nem lett jobb-akkor viszont arrébb kell sétálni. Azt hiszem ezek olyan leckék, amiket nem, vagy csak sokkal lassabban-jóval több idő alatt és sokkal felületesebben tanultam volna meg ha nem lépek erre az útra. Ezek az életem végéig elkísérnek majd és szerintem az élet minden területén hasznukat veszem, csak győzzem emlékeztetni rájuk magam. Ezért semmi esetre sem tartom elpocsékolt időnek , hogy közel 4 éve aupairkedem, úgy gondolom, erre a munkára nem a pénztárcámnak hanem a személyiségemnek volt hatalmas szüksége. Bár itt egy kicsit "rá kell kontráznom"önmagamra, ha  teljesen őszintén visszagondolok, akkor most úgy látom, már tavaly ilyenkor be kellett volna fejeznem ezt az életformát-és elkezdenem ténylegesen tanulni valamit és dolgozni-mert bizony az elmúlt egy éves aupairkedésemre sajnos inkább nyűgként tekintek vissza. Viszont hiszem azt is, hogy minden okkal történik: oka volt annak, hogy tavaly márciusban még visszajöttem családhoz dolgozni, és az sem véletlen, hogy most több mint fél éve megint itt vagyok a régi hosztcsaládomnál. Bár maga a munka-mások után takarítás-más gyerekeinek nevelése inkább már nyűg, viszont ki tudja, ha tavaly ilyenkor hagyom abba és kezdek bele valamibe, akkor nem a jelenlegi gondolkodásmódommal intézném a dolgokat. Ennek így kellett lennie-lelkiekben azért sokat kaptam ettől a plusz évtől-ha maga a muka nem is nyújtott semmi újat

Még 6 hetem van hátra a hosztcsaládomnál-kimondani kevés, viszont hosszú lesz, mert már nagyon érzdőnek a köztünk lévő különbségek. Viszont úgy döntöttem, nem fogok haragudni rájuk, hisz ami gondok  vannak, igazából azok is apróságok (amelyek persze az adott pillanat hevében oriási problémáknak tűnnek-de hideg fejjel nézve semmiség). Mindent összevetve, összesen másfél évet éltem velük (2012-ben egy évet majd 2014 július-2015-március végéig lesz majd-tehát 1 év és 9 hónap), viszont már több mint 3 éve az életem részei és töménytelen pozitív dolgot is kaptam tőlük, mindaz, amiket fentebb leírtam, alázat, munkamorál, tudni kell határokat szabni stb mind nekik köszönhetem. Tuti, hogy a következő 6 hétben lesznek apróbb súrlódások, viszont az is biztos, hogy a búcsúzás mindeni számára fájdalmas lesz. Ezt a témát most zárolom is egy időre.

Hogy szót ejtsek az elmúlt hetek eseményeiről: 2 hete szombaton meglátogattam Szandra barátnőmet. Szandráról tudni kell, hogy a blogomon keresztül talált meg anno 2013-ban (még mindig nem lehetek elég hálás az írásnak) és az idők során nagyon jóban lettünk, az idekinti legjobb barátnőmmé vált és tavaly májusig, amíg ő ott nem hagyta az operkedést minden héten összejártunk/mentünk valamerre. Amikor elkezdett más munkakörben dolgozni idekint, sajnos nagyon eltűnt az éterből, a teljes baráti társaságunkból senki nem találkozott vele tavaly május óta. Ilyen az, amikor a fiatal bevándorlót beszippantja London és a hétfőtől-péntekig tartó aupairkedésből kikerül a "való világba" ahol teljesen oda kell tenni magad, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek és szeretnél feljebb is lépni, sajnos a szabadidő nagyon lecsökken ilyenkor. Nem volt ez másképp Szandrával sem, sajnos május óta annyit dolgozik, hogy egyszerűen nem volt alkalmunk összehozni semmit, egészen most január végéig. Viszont ezalatt az idő alatt is megmaradtunk egymás lelki támaszának: bár a facebookon sem írogatunk napi szinten (inkább csak 2 heti szinten) egymásnak, de nagyjából mindig tudjuk mi újság a másikkal és probléma esetén is igyekszünk egymást kisegíteni.
Egy verőfényes január végi szombaton (amikor is az a csoda történt, hogy még bébiszittelnem sem kellett)  elmentem hozzá Dél-Londonba, hogy együtt töltsük a napot. Előtte való este sütöttem egy jó nagy adag pogácsát, gondoltam jó lesz majd magyar házipogi felett sztorizgatni. :) A betegségem, ami a mai napig kitart konkrétan ekkor kezdődött, péntek este pogácsasütés közben érzetem már , hogy nem vagyok jól és másnap, (jan 24) szombaton már a torkom is fájt-beszélni alig tudtam és hőemelekdésem volt (oké, ezek eddig szimpla influenza tünetek-később már nem azok voltak.) Szandrával nagyon megörültünk egymásnak, ő tényleg egy olyan "egy a millióból" ember az életemben, hiába nem láttuk már 8 hónapja egymást de mindkettőnknek olyan érzése volt a beszélgetéseink során, mintha csak tegnap csevegtünk volna együtt élőben, tudom, hogy közhely, de a szó szoros értelmében ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk.
Első körben egy kávézóban cseverésztünk közel 3 órán át, pogi, péksütik és almás tea társaságában. A vége felé már igencsak felmondta a hangom a szolgálatot, ekkor megindultunk egy kicsit szétnézni a plázában. Számomra nagyon meglepő volt, viszont mindenképpen oriási pozitívumként éltem meg azt, hogy akármerre mentünk a plázában vagy az este folyamán a  városban,5 percenként belebotlottunk Szandra valamilyen ismerősébe, nem viccelek, folyamatosan jöttek oda hozzá "pacsizni" a nap folyamán. Ezt azért is volt fontos látnom, mert ugye az aupairkedésem során én jóformán csak a családdal kommunikálok, nincsenek itt-ott ilyen-olyan random ismerőseim, barátaim, tehát Szandra példája bizakodással tölt el, hogy majd ebből a szempontból is nagy fordulatot vesz az életem, ha kiköltözöm. A csaj meg hihetelen, mindenkihez van kedves szava, mindenkiről van vicces sztorija, amit utána elmondott, szuper volt. :) Este 6 felé, hogy kezeljem a begyulladt torkomat beültünk fagyizni, mondanom sem kell, hogy egész álló nap ment természetesen a dumaparti, én mondom, ilyen jókat már nagyon rég nem nevettem. 8 körül beültünk egy pubba vacsizni, ahol a kaja isteni volt viszont én már igencsak kókadoztam. Eredetileg mentünk volna bulizni is, viszont sűrű elnézéseket kérve mondtam Szandrának, hogy sajnos ezt most nem tudom bevállalni, egyenesen ülni is nehezemre esett kb, szóval este 10 körül elindultam haza. Nem tudom, mikor látjuk megint egymást Szandrával, viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy ő egy olyan ember, akit mindig a barátomnak tekinthetek majd. :)

Ajándékaim Szandrának

Péntek esti pogi :)




Ajándékom Szandrától: azt hittem lemegyek hídba, mikor megláttam, hogy a parfümömet vette nekem díszcsomagolásban, amihez kézkrém is tartozik :O Valamint akácmézet is kaptam tőle, ami pont jól is jött a betegségem miatt.


Vacsink-zöldséges pite-avagy vegetable tart, chips és borsó :)


Az ezt követő héten a fránya betegségem úgy tűnt, elmúlni látszik, így minden nap mentem is a gym-be (a futás adagomat immár felemeltem 8km-re) és múlt hétvégén Anita barátnőmmel a kedvenc közeli kisvárosomba, St. Albans-ba látogattunk. Nagyon szeretünk idejárni, 10 percre van vonattal, Anglia egyik legrégebbi városáról van szó, teljesen áthatja a történelem és hihetetlen hangulatot áraszt. Nem túl zsúfolt-csak pont annyira, amit még el tudunk viselni, és megtalálható itt minden, shoping centertől kezdve gigantikus méretű parkon át egy 500 éves katedrálisig minden. Nem először jöttünk ide, kb 2 havonta át szoktunk ugrani St. Albans-ba napi kirándulásra. Nem titkolt tervünk, ha majd kiköltözünk, akkor ide szeretnénk költözni, hisz egyrészt imádjuk, másrészt pedig köszönhetően annak, hogy jócskán kívül esik Londontól, így a bérek is abszolút megfizethetőek, a turizmus miatt viszont munkalehetőség is van bőven. Múlt szombaton még a hó is esett, nagyon hangulatos volt így róni az utcákat. Első körben beültünk egy aranyos cafe-ba ebédelni, aztán felkerestük a helyi múzeumot, ami ugyan nem túl nagy de érdekes és mellesleg ingyenes, majd a már többször meglátogatott katedrális felé vettük az irányt. Imádom a St.Albans Katedrálist, hatalmas és gyönyörű, nagyon régimódi-és én pont ezt szeretem a templomokban, egy kicsit olyan hazai érzések fogtak el. A kórus is éppen akkor próbált így őket hallgattuk egy ideig. Végezetül pedig a shopping centerbe mentünk, én vettem egy felsőt, majd este, hazaindulás előtt beültünk egy kávézóba kókusztortázni. (Bármilyen meglepő, de annak ellenére, hogy már ezer éve járunk St.Albans-ba még sosem készítettem a városról egy képet sem-szerintem ez annak köszönhető, hogy annyira magával ragad a hely, hogy egyszerűen csak sodródom az árral és nincs kedvem kattogtatással elrontani a pillanatot. ) 
Az ebédünk


Vacsink :)


Vasárnap Regivel találkoztam, szintén egy kötetlen dumapartira, ebédre. :) 
Imádok cafek-ba járni, mert oltári nagy adagot adnak rendkívül alacsony áron-ez a tál pl 4.70 font

Vasárnap este futottam 8km-t a gym-ben, aztán ezen a héten hétfőn már úgy keltem fel, hogy megint nem voltam jól, bár pár napra megszűntek az influenza tüneteim de hétfő reggel már sokkal rosszabb formában: magas lázzal, köhögéssel, torokfájással visszatértek. Ráadásul reggel robbantotta anyuka a hírt: a 2 éves kislány is beteg, egész hétvégén lázas volt, ráadásul aznap reggel is közel 40 fokos lázzal ébredt így nem megy oviba. Számomra ez ugyebár egész napos, 12 órás szolgálatot jelent. Hétfőn még nem tudtam, hogy nekem és a kislánynak is még hátravan a neheze, ekkor még élt bennem a remény, hogy 1-2 nap alatt lecseng az egész. Sajnos nem így lett, kedden újabb 12 órás gyerekvigyázás következett, úgy, hogy közben én sem voltam jól, folyamatosan lázam volt, ami a jóistenért nem akart lemenni. A pici is nagyon beteg volt egész héten, összesen 5 napig volt egyhuzamban magas láza, alig tudtam rávenni a napokban, hogy egyen valamit, minden percben folyt az orra, de ilyen nagyon durva módon-zöldes trutyi-ami vírusfertőzésre utal. Közben folyamatosan köhögött is. Minden megtettem, amit tudtam, de gondolom mondanom sem kell, hogy eléggé lestrapált a hétfő-keddi 12 órázás és sokszor voltam megijedve is, amikor pl a kicsi már a délutáni pihenőből is 39 fokos lázzal ébredt-vagy mikor véres volt az orrválladéka-átfutott az agyamon, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén mit fogok vele kezdeni, szintén betegen. Tudom, hogy nem nagy kunszt beteg gyerekre vigyázni, itthon kell vele lenni és csak tv-zni kell és kész, viszont most annyira beteg volt szegény, hogy sokszor féltem/féltettem őt a hét folyamán. Az sem segített, hogy ugyebár mindketten betegek voltunk és konkrétan össze voltunk zárva egy légtérbe és egymásra köhögtünk/szívtuk be egymás bacilusait napokon keresztül.

Szerdán itthon volt az apuka, aznap a gyerek körül nem sok dolgom volt, inkább az elmaradt házimunkát végeztem, de dél körülre már kb kettőig nem láttam el, nagyon rosszul voltam. Ekkor felhívtam a közelben lévő háziorvost, ahová még 3 éve regisztráltam be és kértem még aznap délutánra időpontot. A telefonban mondták, hogy kapok időpontot, de ezelőtt fél órával jelenjek meg a rendelőben-ugyanis újra kell regisztrálnom, az előzőt ugyanis ennyi év után törölték. Kissé meglepődtem ezen, de mit volt mit tenni, sebtiben írattam az apukával egy levelet, amiben igazolja nekem, hogy az ő címükön lakom és dolgozom, mint aupair és az útlevelem mellé csapva délután fél 4-kor megindultam a rendelőbe. A recepciós hölgyemény először nem akarta elfogadni a lakcímigazoló papírfecnimet (holott előzetesen a telefonban azt mondták, bőven megfelel.) Nem tagadom, hogy ekkor már annyira rosszul voltam, hogy kissé kivertem a balhét-kérdeztem, hogy akkor miért tájékoztattak félre első ívben és ne mondják, hogy feleslegesen jöttem ilyen állapotban. A nőci aztán megvilágosodott, rájött, hogy mivel én már 3 éve is erre a címre voltam regisztrálva, mégis elfogadhatja a papírt (hát köszi-de ha nem balhézok akkor hazaküldenek? ) Gyorsan kitöltöttem a 10 oldalnyi töménytelen hülyeségről szóló kérdést, beikszeltem, hogy igen, szervdonor leszek ha történik velem valami és hipp-hopp ismét regisztrálva vagyok. 16:20-ra szólt az időpontom, mondjuk nem tudom ennek mi értelme volt, mert ennek ellenére pontban 17-órakor hívtak be. Azt amúgy sosem értem mi a jóistent tudnak a dokik csinálni az előttem lévő betegekkel, tán megoperálják őket?? Nem viccelek, hogy csak ketten voltak előttem és mégis így elment velük az idő...Az a vicc, hogy én viszont mindig 5 perc alatt végzek, bemegyek, elmondom mi a panasz, kapok receptet és viszlát..És nem is kéne, hogy ennél tovább tartson senkinek, akkor talán az egészségügy is sokkal gördülékenyebb lehetne..Csak az a baj, hogy sokan szerintem csevegni járnak a dokihoz...
A váróban már minden bajom volt, éreztem, hogy nagyon lázas vagyok, a füleim is bedugultak és kb hörögve vettem levegőt-kritikán aluli állapot na. A dokinéni előtt alig tudtam egyenesen ülni már. Ahogy mondtam, 5 perc alatt lerendezett, írt fel antibiotikumot és viszontlátásra. Eztán még vissza kellett buszoznom a kis városkámba, ki kellett váltanom a receptet majd hazabuszoznom. Nem vicc, hogy az egész akció 3 órát vett el az életemből, fél 4-kor indultam el, a dokinál elvesztegettem majdnem másfél órát, majd gyógyszerkiváltás és este  6 után értem már haza. Hatalmas szerencsémre ekkor már nem fogtak be dolgozni, mondtam is a szülőknek, hogy ne haragudjanak, de most bemennék a szobámba mert nagyon nem vagyok jól.

Csütörtökön, azaz tegnap reggelre egyébként gyógyszer ide-vagy oda, de még rosszabbul keltem. A 2 évesemmel dettó ugyanez volt, az eddiginél is rosszabbul volt, magas láza volt egész álló nap. Előre rástresszeltem, hogy frankó, hogy pont ma vagyunk mindketten a legrosszabb állapotban. Mivel szegény tényleg nem volt jól így tulajdonképpen a teljes délelőttöt végigaludta, így én is tudtam kicsit relaxálni és haladtam is valamelyest a házban a feladataimmal. Hála a magasságosnak délután 1-kor, a héten végre először eljött érte az egyik nagyszülő és elvitte magukhoz. Én azzal a lendülettel befészkeltem magam a játszószoba kanapéjára, teával, gyümölccsel és egész délután el sem mozdultam onnan, megnéztem 5 Lost epizódot (tinikorom kedvenc sorozata és most, jó sok év után elkezdtem újranézni-az is hihetetlen, mennyi mindent másképp látok mostmár-sok mindent hülyeségnek is gondolok-de még mindig szórakoztat a sorozat.) Tegnap este odaálltam anyuka elé és tisztelettel kérvényeztem a mai napot szabadnak-anyuka itthon van péntekenként így tud ő is a gyerekre vigyázni. Mondtam neki, hogy nem szerencsés, ha tovább fertőzzük egymást a picivel, valamint ahhoz, hogy én is meggyógyuljak és ne fertőzzem meg a nagylányt és senkit sem a családban, egy ilyen nehéz hét után szeretnék végre egy napot ágyban tölteni. Anyuka szó nélkül megadta a mai napot (ami mondjuk nem is csoda-hisz mindketten tudjuk, hogy a sokszorosát dolgoztam a héten az átlagosnak, ami nem szimpla túlóra volt, hanem egy nagyon beteg gyereket ápoltam végig).
A mai napon reggel még egy kicsit besegítettem, vigyáztam a picire amíg anyuka a nagylányt vitte suliba-majd rendbe vágtam gyorsan a házat és a mai napra reggel 10-kor be is fejeztem. Azóta a szobám nyugalmát élvezem, végre először a héten. Egy ilyen hét után oriási szükségem van erre, kell most az, hogy ne kelljen semmit csinálnom és ténylegesen kifeküdjem az egészet. Az antibiotikum is kezd hatni így 2 nap után, mára már sokkal jobban vagyok. Lekopogom, hogy eddig a mai napon a babának sem volt láza, lassan, de biztosan kezdetét vette a gyógyulás. Mit mondjak, nehéz volt, sokszor ijesztő is ez a hét, de mindketten átvészeltük és ez a lényeg. :) A mai nap folyamán nem is csinálok már mást, lapul a fiókomban egy sajtos chips, azt hiszem ennyit most megérdemlek-ennek társaságában nézem a Lostot. :D

A hétvégén is visszafogom magam, igyekszem minél kevesebb időt kint tölteni a száraz hidegben. Anitával egyik nap majd elmegyünk kajálni-azt hiszem annyi friss levegő még kell is- de ennek köszönhetően ez a hétvége a pihenésé és a spórolásé lesz. Kell is, hisz cirka 6 hét múlva repülök Rómába, utána pedig haza.
Mára ezzel búcsúzom, kívánom minden kedves ide tévedő Olvasómnak, hogy Titeket elkerüljön a betegség, öltözzetek melegen és fogyasszatok sok vitamint.

Puszik :)

2015. január 18., vasárnap

Egy lépéssel előre-felmondás és egy spontán repjegy Rómába

Szavakkal nehéz kifejezni, mennyire boldog vagyok én most és mennyire fel vagyok pörögve. Amilyen döcögősen akart beindulni az év, most pont annyira elindult, hogy csak lesek :D A cím a mai mondanóm lényegesebb mozzanatait elárulja, de ne aggódjatok, azért nem intézem el ennyivel az egészet.
Az elmúlt bejegyzések folyamán már rebesgettem nektek a jövőbeli terveimet, de még konkrétumokat nem írtam, gondoltam addig úgysincs értelme, amíg legalább nagy vonalakban körvonalazódik az egész. Most viszont elmondhatom, már egész jól állok, a tervekből, a 'talán'-okból már konkrétumok lettek, végre én sem csak tervezek és nem úgy gondolok az egészre, hogy "ha majd március lesz akkor ez meg az lesz, ha majd odajutok akkor ezt és azt csinálom" hanem végre kvázi a küszöbön áll az egész és kézzel fogható dolgok állnak rendelkezésemre, pl a római repjegy és túlvagyok a felmondáson is. De nem szaladok ennyire előre, kezdem az elején.

Már úgy jöttem vissza Londonba, jan.2-án, hogy jól tudtam, annak ellenére, hogy a hosztcsaládom jó és szeretem őket, de mivel az aupairkedésből egy életre elegem van ezért még ebben az évben, konkrétan március körül szeretnék a saját lábamra állni és új életet kezdeni. Anita barátnőmet már említettem párszor a blogban, ő a hosztanyám testvérének az aupaire, nagyon jóban vagyunk hónapok óta és a kiköltözést is együtt tervezzük. Ő még december elején felmondott a hosztcsaládjánál, 3 hónapos hatállyal, azaz febr. végén fog elköltözni tőlük. Ezután hazamegy 3 hétre, hogy kipihenje az aupairkedés minden fáradalmát (jó sokat kell azt hiszem ) és szeretne egy nyugis pár hetet magának, mielőtt idekint Londonban új életet kezd, új munkával, új albérlettel stb. Ergo szeretne "rápihenni" a dolgokra, amit abszolút meg is értek.  Eredetileg nekem is ugyanez volt a tervem, hogy én is febr. végéig maradok a családnál, majd hazahúzok 2-3 hétre és március közepén visszajövök. Azt tudtam már decemberben, hogy semmiképp sem fogok a karácsonyi hazautam előtt felmondani, mert valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a családot ez érzékenyen érintené, nem fogják jól fogadni és el akartam kerülni egy esetleges cirkuszt a hazautam előtt..gondolom értitek, nem lett volna kedvem úgy elmenni-majd visszajönni, hogy nem tudom hányadán állunk...Gondolom most megfordult a fejetekben, hogy miért is érintené rosszul a családot a felmondás és miért lenne ez gond, hisz már korábban meséltem, hogy én igazából nem vagyok idekötve semmilyen időpontig, nincs megállapodásom velük azt illetően, hogy xy ideig itt kell maradnom...A dolog úgy áll, az itt töltött hónapok folyamán volt egy pár beszélgetésem a családdal-legfőképp anyukával- a jövőmet illetően, beszéltem nekik arról, hogy majd idekint szeretnék főiskolát végezni, ilyen-olyan kurzust megcsinálni, nyelveket tanulni stb. Amikor ezeket ecseteltem az anyuka mindig olyasmiket mondott, hogy húú hát az nagyszerű, hogy milyen szuper terveim vannak és akkor majd ha odakerül a sor, úgy alakítjuk a munkaóráimat, hogy tudjak suliba járni-tanulni. Sosem mondtam ezekre semmit, de magamban nagyon meglepődtem, hogy ezek szerint ők ilyen nagy távlatokban-években gondolkodnak velem kapcsolatban??? Mert igazából én azt sosem mondtam nekik, hogy mindezt náluk dolgozva szeretném majd megvalósítani. Tudom, jófejek, hogy ezt így felajánlják, hogy tanulhatnék tőlük és, hogy majd az én menetrendem szerint alakítanák a munkaórákat...DE..most jön az a rész, amikor azt szeretném, ne nézzetek hálátlannak, viszont mivel itt lakom és dolgozom, pontosan tudom, hogy ebbe az időbeosztásba, ezen munkaórák közé nem férne be az, hogy én tanuljak és sulizzak. Egyszerűen nem és kész. Mert oké, hogy nem dolgozom halálra magam, de nem igazán tudom, hogy tudnék tanulni mikor reggel 7-től délután 1-2ig, majd este 5-től 7-8-ig dolgozom...és ha ezen változtanánk is egy kicsit az én kedvemért akkor sem lennénk sokkal előbbre, ismerem a család életvitelét, tudom, hogy úgysem lehetne megoldani 2 gyerek és 2 full time dolgozó szülővel azt, amire nekem majd szükségem lesz. Mondom, nem hálátlan vagyok, nagyon jófej tőlük, hogy ezt így felajánlották, de tudom, hogy nekem majd másra lesz szükségem. Valamint a másik a munka jellege az, amivel nem tudnám összeegyeztetni az egész sulis dolgot: nem hiszem, hogy lenne erőm ahhoz, hogy minden reggel egy 2 évessel indul a nap, több órányi házimunka és esti fektetés mellett elképezelésem sincs, honnan lenne lelki-és fizikai erőm tanulni..Mint azt a korábbi bejegyzésekben említettem, bár szeretem a családot, de a bent lakó aupair életmód már nagyon nincs ínyemre, nem tudnám tovább csinálni, még akkor sem, ha akár megkétszereznék a fizetésem (nem vicc).
De vissza a fő témához: mivel a család többször is tett olyan kijelentéseket, amiből nekem úgy tűnt, azt gondolják, hogy még nagyon sokáig itt leszek így kicsit paráztam a bejelentéstől, gondoltam december helyett majd január elején robbantom a bombát.

Otthon töltöttem 2 szuper hetet az ünnepekkor és realizáltam, hogy nekem ebből ennyi nem elég. Úgy értem, hogy ugyebár ünnepekkor voltam otthon, mindkét héten két fő ünnep is volt, rokonlátogatások, boldogság és kajálások ezerrel. Még odahaza, dec.végén határoztam el, hogy Húsvétkor is haza kell mennem és ha már megyek, akkor megint minimum két hétre (kevesebbre nem is éri meg, márcsak a repjegy árak miatt sem, és ha megyek, akkor már szeretnék teljesen feltölődni, rendes időt otthon tölteni.) Ha viszont az eredeti tervemhez híven február végén jönnék el a fogadócsaládomtól és márciusban elkezdek valami munkát Londonban, akkor szinte teljességgel kizárt, hogy már rögtön az elején kapok szabit Húsvéthoz, ráadásul két hetet...Ígyhát gondoltam egyet és módosítottam a terveimen egy cseppet: úgy döntöttem, február helyett március végi (márc. 20) hatállyal mondok fel a fogadócsaládomnál, és mivel Húsvét árplis legelején lesz, így márc. végén hazarepülök és otthon töltök 2-3 hetet, amibe így beleesik a Húsvét is, tehát a jóhangulat, rokonok, templom, finom ételek garantált. Ha jobban belegondolok, jobb is, hogy így döntöttem, ha február végén utaznék haza több az esélye a rossz időnek, olyankor még nincs sokmindent csinálni, viszont márc. végén remélhetőleg már szép idő lesz és nekem a Húsvét a leges-legkedvencebb ünnepem, jó lesz végre ezt is otthon tölteni 3 év után.
Rómáról pedig mit is írhatnék? Tán csak annyit, hogy ezer éve szeretnék eljutni oda, nagyon-nagy álmom és úgy indultam neki ennek az évnek, hogy ha törik-ha szakad, de meglesz. Valamint egy ideje gondolkodtam rajta, hogy az aupairkedős karrieremet egy utazással szeretném véglegesen lezárni, eztán gondoltam egyet és eldöntöttem, hogy Rómába megyek március végén (tudom, újabban rengeteg efféle 'gondoltam egyet' húzásom van, dehát egyszer élünk. :)

A fejemben tehát a következő terv rajzolódott ki még dec. végén: amint elhagyom a fogadócsaládomat március 20 körül, repülőre ülök, megnézem magamnak Rómát (4-5 nap) aztán Rómából pedig egyenest hazarepülök 2-3 hétre. Otthon kipihenem magam, feltöltődöm, szükségem is lesz rá, hisz mint ahogy Anitával kapcsolatban ecseteltem, az aupairkedés után irtóra fog kelleni pár hét nyugalom és békesség az otthoni szerető közegben. Úgy érzem, nem tudnék egyből az aupairkedés után fejest ugrani egy "rendes" munkába idekint mindenféle szünet nélkül, így evidens, hogy hazamegyek. Aztán április 2. hete körül visszajövök Londonba, ekkor már saját albérletbe és minden erőmmel az álláskeresésre fogok koncentrálni. Abban reménykedem, hogy fogok találni olyan szállást, amit még márciusban lefoglalózhatok, és nem lesz gond, hogy 3 hétig hazamegyek-gondolom értitek miért szeretnék abban a tudatban hazamenni, hogy biztos szállásom lesz mikor visszajövök. Mivel mélyebben nem ástam még bele magam a témába, fogalmam sincs ilyet lehet-e, egy hónappal előre szállás foglalózni, nagyon remélem, hogy igen. Adok majd fel hirdetéseket és bújom is őket ezerrel. Ha esetleg ez mégsem sikerülne, akkor sincs veszve semmi: van az AIRBNB szolgáltatás, ami lényegében olyan, hogy családok-emberkék kiadnak a házukban jutányos áron szobát, olcsóbban jóval a hoteleknél. Ha más nem lesz ezt fogom csinálni, szerintem legrosszabb esetben egy hét alatt is szállást találok akkor már. Otthonról természetesen nem fogok szállást keresni, az nálam nem opció, 'hiszem ha látom' embertípus vagyok, plusz rengeteg rémtörténetet hallottam már átvert emberektől. Szállást csakis személyesen keresek. De lesznek itt barátaim is, Anita ugye egy hónappal fog előttem járni, ő akkor fog visszajönni otthonról saját albiba, amikor én még csak Rómába indulok. Eredetileg ugye együtt terveztük a kiköltözést-munkakeresést, de végülis így is együtt csináljuk majd végig, én is visszajövök tehát addig is-és aztán is itt leszünk egymás támaszának :) Nagyon nagy örömmel és nem mellesleg bátorsággal tölt el, hogy valakivel, aki hozzám ráadásul nagyon közel áll egy cipőben járunk és számíthatunk egymásra. :)

No, hát jól előrevetítettem itt nektek a terveimet, de ott tartottam, hogy a fogadócsaládom szerintem azt gondolja, még sokáig itt leszek, így kissé paráztam a dologtól és elodáztam január elejéig. Nem akartam már rögtön a visszaérkezésem utáni nap előállni a történetemmel, így gondoltam majd a második hét környékén szólok nekik. Az anyuka szeret min. 2 hónappal előre elkezdeni új aupair után nézni így gondoltam nem is halogathatnám tovább ha fair akarok lenni vele szemben. Egy kicsit 'ijesztő' volt amúgy, hogy múlt héten még olyan kijelentései voltak anyukának, hogy majd májusban ha a baba új oviba megy akkor majd busszal vagy taxival kell vinnem NEKEM, tehát láttam , hogy abszolút nem is sejtik a terveimet. Ez kb csak jobban rásegített a parámra, haha.

Eldöntöttem, hogy kedden este közlöm velük a nagy hírt. Kedd reggel, mikor már mindenki útra kész volt, oviba-suli-munkába és a bejárati ajtóban toporogtak, bátorkodtam megkérdezni anyukától, hogy itthon lesz-e este, mert beszélni szeretnék vele? Nem hazudok ha azt mondom, halálra vált az ábrázata, kérdezte, hogy mi a gond? Mondom gond az nincs csak egy pár dologról szeretnék szót ejteni (érthetően nem akartam ott az ajtóban, a gyerekek füle hallatára közölni, hogy lelépek bmeg XD a nagylány annyira imád engem, hogy zokogásban tört volna ki, meg egyébként is, ehhez szerettem volna normálisan leülni velük.) Anyuka mondta, egy kissé furi hangnemben hogy biztos reklamálni akarok valamiről, nem igaz? Na akkor viszont kezdett eldurranni az agyam, miért kell rögtön a legrosszabbat feltételezni és ezt olyan hangnemben közölni? Mondom nem reklamálni csak megbeszélni pár dolgot (tényleg nem akartam ott helyben megmondani, mi van mert akkor egész nap ezen lamentált volna.) Erre közli, hogy ilyet többet ne csináljak és ne jelentsem be előre ha beszélni akarok vele, de nem mondom meg miről mert most egész nap stresszelni fog miattam...Hát nem azért, de én nem értem, mi gond van azzal, ha reggel megkérdezem, hogy ugyanmár, dumálhatunk-é este? De nem??? Szerintem ez tök normális, mindössze meg akartam bizonyosodni róla, hogy itthon lesz-e és nem lesz más dolga...Eléggé hűvös hangulatban ment el itthonról én meg a sikítás határán voltam, nem elég nekem, hogy ilyen nagy bejelentést szeretnék tenni, még emiatt a kis reggeli affér miatt is idegeskedjek. Este is eléggé szótlan volt felém anyuka, gondoltam akkor megyek majd le amikor mindkét gyerek alszik már. A nagylány általában 8-kor megy ágyba, ezen az estén azonban a Jóistennek sem akart fél 9-nél előbb aludni menni, hadd ne mondjam mennyire síkideg voltam, minden bajom volt, túl akartam már esni az egészen. Még a délután folyamán vettem egy cidert, amit meg is bontottam a konyhába leérve és ezzel a kezemben ültem a szülők elé (muszály volt valami alkoholt fogyasztanom, annyira ideges voltam, állítom, hogy az érettségimen nem izgultam fele ennyit sem-de halál komolyan. )
Azzal kezdtem, hogy minden szombaton bébiszittelek (ezt ki is veséztem az előző bejegyzésben), 3 havonta egyszer, ha van szabad szombatom és nekem ez, 24 évesen sajnos már nem elég. Mondtam, hogy tudom, hogy ők is csak ekkor tudnak kimenni együtt és nem fognak a kedvemért lemondani a szombatjukról, hisz ez mindig is így volt náluk, már az előző 7 aupairrel is. Nekem viszont többre van szükségem, mert egyszerűen nincs szociális életem így. Mondom nem akarok telhetetlen lenni, akár már havi egy szabad szombatnak is örülnék (igazából tudom, hogy az is kevés lenne, de mi mást mondhattam volna?). Erre a szülők, hogy hát pl a két elkövetkező szombaton nincsenek még terveik, az egyiket odaadják nekem ám szívesen (ez nagyon kedves tőlük, tényleg, de ha nem hozom fel a témát akkor szerintem nem jutott volna eszükbe, szerveztek volna maguknak valamit.) Aztán anyuka folytatta, hogy nem kötelező ám minden szombaton szittelnem, mostantól gyakrabban odaadja nekem ezeket az estéket, de akkor vagy péntek-vagy vasárnap este vissza kell adnom. Valamilyen szp-ból jogos meg igaza van, viszont amire az egésszel ki akartam lyukadni, az az, hogy szeretnék TELJESEN szabad lenni hétvégeken, hogy kirándulhassak, akár 2 napra is meg úgy alapjáraton, hogy azt csináljak, amit szeretnék és ne kelljen függnöm a családtól és időre hazaérnem stb...
Mindegy, túlléptünk a bébiszitt kérdésen. Igazából nem azzal van itt a baj, hogy ők nem rugalmasak, mert tennének felém engedményeket, hanem az, amit már oly' sokszor hangsúlyoztam: a bentlakó életmóddal nem vagyok kibékülve (erről nem a család tehet persze) és ennek következtében bármi ami ezzel jár, már terhes..Aztán folytattam azzal, hogy az utóbbi hónapokban nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem: ez már nem az én világom, ez az aupairesdi, eddig nagyon is jó volt, önmagam megtalálásához, az angliai életem elindításához de egy év múlva ilyenkor majd szeretném azt mondani: igen, előrébb léptem, letettem valamit az asztalra. Ekkor aztán teljesen hirtelen-és megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyeim és mondtam, hogy nagyon sajnálom, nagyon szeretem őket és tudom, hogy tán még számítottak volna hosszabb távon a segítségemre,  de a jövőbeli terveimbe nem fér bele a további aupairkedés, hogy náluk maradjak. (Tudom, sokszor tán az jöhet le itt a blogban, hogy szídom őket mint a bokrot, ennek fényében páran azt gondolhatnák, hogy képmutató vagyok, hogy most meg  sírok miattuk, de ez ennél sokkal összetettebb.Természetesen súrlódások mint mindenhol, itt is vannak, van, hogy felhúznak nagyon és olyankor elkívánom őket mindenféle melegebb éghajlatra, de mint azt már oly sokszor hangsúlyoztam: alapjáraton nagyon jó nekem itt, jól érzem magam a családjukban, a gyerekeket pedig imádom, így természetesen azért érzékenyen érint ez az egész és ha arra gondolok, hogy hamarosan majd búcsúznunk kell, nagyon összeszorul a szívem. Akkor már nem is beszélve, hogy tetemes időt töltöttem náluk, 2012-ben egy egész évet, aztán folyamatos maradt a kapcsolattartás , most pedig már megint féléve itt vagyok.) 
Miután kissé lehiggadtam izgatottan vártam a reakciókat. Mindkét szülő kb egyszerre közölte, hogy teljesen megértik a döntésemet. Anyuka azt mondta, látja már rajtam egy ideje, hogy nem nyújt semmi újat ez a munka és kezdek belefásulni (ezt én is totálisan így érzem) és biztos benne, hogy jót fog tenni nekem ez a lépés. Apuka megerősítette, mindketten mondták, hogy nagyon szeretnek, természetesen szerették volna, ha minél tovább maradok de tudják, nem foghatnak vissza az utam járásában és, hogy a fejezetem náluk véget ért. Nem láttam jelét hatalmas meglepődöttségnek, felháborodásnak meg végképp nem, mintha csak számítottak volna erre. Szerintem egy ideje valahogy ott is lógott a levegőben, mondhatni tapintható volt ez az egész már. Apuka rögtön ellátott pár jótanáccsal, kikérdezett mik a terveim munkaügyileg és ellátott néhány okossággal mind szállással, mind munkával kapcsolatban. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, hogy pár év múlva a nagyobb lányával fog majd hasonlókról értekezni-vicces volt, jót nevettünk :) Mondta, hogy mindenben támogatni fognak a kiköltözéssel kapcsolatban, segítenek szállást találni ha kell és akár munkát is ha úgy alakul. Nagyon megkönnyebbültem ezek hallatán és nem csak a segítőkészségük miatt, hanem azért is, hogy ilyen jól állnak a dolgokhoz. Meg azért persze nagy könnyebbség nekem az, hogy egy angol család áll a hátam mögött, mindig itt lesznek "hátvédként" a jövőben, ahogy a múltban is megtették már párszor (pl mikor kidobott az egyik családom, ők jöttek el értem, stb). Jó félórát beszélgettünk még, nem győztem hangsúlyozni nekik, hogy nem miattuk megyek el, mondták, hogy megértik ők és nem is lenne jó nekem, ha csak az ő kedvükért maradnék, mert akkor egy idő után minden elkezdene idegesíteni (ez már most is kissé így van XD) és akkor nem lennék boldog...és ha én nem vagyok boldog akkor ők sem, kihat az egész családra és ez pedig senkinek sem jó...Szóval teljesen egy véleményen vagyunk, örülök, hogy ők is hasonlóan látják a dolgokat.

Eztán a dátumokról esett szó, én előjöttem a mácius 20-szal, az egy pénteki nap, mondom én úgy gondoltam, hogy ez lenne az utolsó rendes munkanapom. Ha jön az utódom, akkor esetleg hívjuk ide már egy-két nappal ezelőtt, hogy velem töltsön pár napot, betanulhasson a szárnyaim alatt majd én márc. 23-a (hétfő) körül szeretnék elutazni Rómába, onnan pedig haza, hogy aztán áprilisban visszajöjjek, akkor már saját albérletbe. A terv tetszett nekik is, annak pedig kifejezetten örültek, hogy ilyen korán szóltam, mert így több, mint 2 hónapjuk van találni valakit a helyemre.
Ha már erről esik szó: mint említettem, az anyuka szereti korán kezdeni az utánpótlás-keresést és mindig nagyon alapos, szeretné a lehető legjobb segítséget megtalálni a családjának. Valamint ez a család nagyon precíz és mindig, mindennek percíznek kell lennie-ezt érzékelem is rendesen a munkával kapcsolatos elvárásokban. Amikor én visszajöttem júliusban együtt töltöttem pár napot az előző aupairrel Fannival-ő is magyar-hogy "betanítson". Mivel én már töltöttem itt egy évet, annyira sokmindent nem kellett betanulnom, viszont mivel a baba jelenléte új volt, körülötte azért akadt jópár számomra újdonság. Ez pedig most is így lesz, az anyuka szeretné, hogy az utódom még az én utolsó napjaimban megérkezzen, hogy néhány napig velem együtt csinálja a dolgokat és megmutassak neki mindent. Nyilván erre azt lehetne mondani, hogy miért nem ő tanítja be, miért az én dolgom? Viszont én úgy vagyok vele, hogy az már semmiség lesz és még tán jobb is lesz nekem, hogy lesz társaságom az utolsó napokon meg amúgy szívesen "betanítom" én, rengeteg mindent úgyis ezerszer jobban tudok itt mint maguk a szülők. Már annyira előre gondolkodom, hogy rájöttem, ha itt lesz az új lány (tejóég, úgy beszélek mintha már konkrét személyről lenne szó, holott még a keresést sem kezdtük el) akkor majd arra a pár napra a játszószobában kell aludnom (mondjuk nem gond, előfordult ez már ezelőtt és simán túléltem, sőt tök buli volt, kb mintha kepingeztem volna. XD ) Tudom, nagyon előre szaladok, hogy már ezt tervezgetem és ilyemiken agyalok, de annyira be vagyok zsongva, hogy az valami hihetetlen. :) Felajánlottam, hogy segítek az utódom "levadászásában", segítek hirdetéseket is feladni és a majdani interjúkban is.
Mellesleg a család kijelentette, hogy csakis kizárólag magyar lányt szeretnének, mert az összes aupairük közül a magyarokkal voltak a legjobban megelégedve (3 volt már, magamat is beleértve, de ha úgy vesszük, én kétszer voltam itt náluk aupairkedni így 4 különböző évben is magyar aupairük volt.) Szóba jöhet még esetleg a cseh-és szlovák, a románokat viszont teljességgel kizárták, mivel 3 éve, közvetlen utánam egy román csaj volt náluk majdnem egy évig, bár nagyon jól dolgozott de irtó nehéz volt vele együtt élni elmondásuk szerint, mindenért panaszkodott és borzalmas bunkó stílusa volt. Azért nem semmi, hogy egyetlen rossz tapasztalat egy adott országból mennyire le tudja rontani az ország hírét valaki előtt..Ezért figyeljünk arra mi magyarok, hogy ne panaszkodjanak ránk, hehe :D Azért mondtam az anyukának, hogy Romániában él ám jópár magyar-teljesen normális, szorgalmas, rugalmas emberek szóval ne az országot nézze majd, hanem a magyarságot. Arra meg azért büszke vagyok, hogy sikerült az itt töltött időm során olyan benyomást tenni rájuk, ami hozzásegítette őket ahhoz az elgondoláshoz, hogy a magyarok a legjobbak-persze a másik 2 magyar aupairrel együtt.

Így állunk tehát.Amennyire ráparáztam a felmondásra és féltem tőle, azt kell mondjam, hihetetlenül megkönnyebbültem. A tudat, hogy végre a család is tud a jövőbeli terveimről és nem kell attól félnem, hogy még évekig számítanak rám, hogy mostmár 'meg vannak számlálva a napjaim', és ennek következtében nem tűnik véget nem érőnek a pakolás.takarítás.gyereksírás elképesztő erőt ad. A mindennapokon, a szokásos hétköznapi dolgokon és nehézségeken is ezer könnyebben túlteszem magam ennek fényében. Valamint mostmár nem kell titkolóznom a család előtt az előttem álló megvalósítandó tervekről, végre úgy tervezhetek-szervezhetek, hogy mostmár belátható időn belül tényleg eljutok oda, hogy aját albérlet, új munka stb nagyon felvillanyoznak. :) Így utólag persze látom, hogy megint az ördögöt festettem a falra azzal, hogy fel voltam készülve egy esetleges cirkuszra és sértődésre, holott ennek pont, hogy az ellenkezője történt..de hát én ilyen vagyok, hajlamos vagyok előre rápörögni a dolgokra, jobb félni mint megijedni alapon, hehe..de mostmár látom, hogy ebből a jövőben nem árt majd visszavennem, a magam élete megkönnyítése érdekében.

Szerdán főztem, a fogadócsaládom kedvencét, amit odahaza is elkészítettem a karácsonyi vakációm alatt és az otthoniak is imádták. Ez pedig nem más mint a híres sült-tésztám. :)




Csütörtök reggel a konyhában ülve kockultam a reggelim felett. Laptopozással gyorsan pörög az idő, és szinte mindig úgy járok, hogy már réges-rég el kéne kezdenem a munkát a házban de még ezt csekkolok-azt csekkolok és mire feleszmélek, a fél délelőttöm eltelt és a gépezésen kívül nem csináltam semmi érdemlegeset..ilyenkor szoktam szídni magam, ugyanis rájövök, ha nem neteztem volna évekig akkor már majdnem kész lehetnék minden feladatommal a házban...Nos, nem volt ez másképp csütörtökön sem, de ezen a reggelen nem szokványos agyzsibbasztásról volt szó, kíváncsiságból elkezdtem római repjegyek után nézni és azt hittem dobok egy hátast, mikor megláttam, hogy márc. 23-ára (hétfő) reggelre 40 fontért tudnék British Airways jegyet foglalni, Rómába (csak oda-a visszautat egyenlőre még nem foglalom, hisz Rómából majd valószínűleg egyenest hazamegyek.) Rögtön rápörögtem erre a 40 fontos jegyre, 40 fontért még fapados társaságoknál sem kap az ember jegyet, nemhogy egy British Airways-nél. Az első gondolatom az volt, hogy én ezt most lefoglalom, no matter what (lesz, ami lesz) :D Aztán eszembe jutott, hogy tán meg kéne kérdeznem a hosztanyámat erről. A dolog úgy áll, hogy a felmondásom estéjén ugyan megegyeztünk abban, hogy márc.20 lesz az utolsó munkanapom és , hogy Rómába ezt követően utazom majd-tőlük, de erről konkrétumokat még nem beszéltünk, valamint még el sem kezdtünk új lány után keresni. Részemről úgy vagyok vele, hogy az illem azt diktálja, mivel tőlük utazom Rómába majd, így nem árt megkérdezni a biztonság kedvéért, hogy nekik is megfelel-e, ha márc.23-án reggel megyek. Viszont ott lebegett előttem a tényező, hogyha most felhívom anyukát és elmondom mi van, hogy van ez az olcsó repjegy és szeretném kihasználni akkor több mint valószínű, hogy kitérő választ ad: még nem tudja, mert még nincs is meg az utódom, miért foglalok ilyen korán stb..Karácsony előtt is ez volt amúgy, én szívem szerint már szeptember elején foglaltam volna, de a családtól a végleges "áldást" csak október közepén kaptam meg, közben pedig azért emelkedtek az árak..Szóval úgy voltam vele, hogy ez alakalommal ezt szeretném elkerülni, így egy pillanat alatt meghoztam a döntést, méghozzá azt, hogy erről én most nem szólok a családnak, lefoglalom a 40 fonto BA jegyet, hisz hülye lennék egy ilyen lehetőséget veszni hagyni. Természetesen idővel a családot is beavatom, de én úgy gondolom, hogy ebből nem lesz gond, hiszem ha meglesz az utódom, akkor szimplán még március 18-19-e körül hívjuk majd ide, hogy velem legyen egy pár napot és én simán tudok majd március 23-án reggel utazni. Elvégre az új aupairnek könnnyebb lesz majd igazodnia hozzám, mint nekem hozzá a London-Róma, Róma-Budapest jegyeimmel..Csak tudom azt is, hogy ha ezt most az anyuka tudná akkor idegeskedne emiatt-holott nincs rá ok-de valahol őt is meg lehet érteni.
Mitagadás, elképesztően feldobta a csütörtökömet a római repjegy, végre ennek is érzem a közeledtét, nem csak tervezgetek a távoli jövőbe, de kézzel fogható dolgok is a kezemben vannak már. :) A hét folyamán kiírogattam magamnak az összes látnivalót, amit Rómában semmiképp sem szeretnék kihagyni. Úgy tervezem, hogy mivel a járatom hétfő délelőtt 10-kor landol majd, így hétfő-kedd-szerda-csütörtök a városnézésé lesz. Még csak nagyvonalakban van meg, hogy melyik nap mi, de ilyesmik szerepelnek a repetoáron, mint pl tengerpart-látogatás, a Vatikánra egy teljes napot szeretnék szánni-szerintem ott fogok besírni az örömtől-valamint az összes római-kori emléket szeretném szemügyre vételezni. Hogy ne kelljen az utolsó éjszaka (csütörtökről péntekre) szállásra költenem, azt tervezem, hogy pénteken reggel egy korai járattal megyek Budapestre, így csütörtök éjjel kb 11-12-ig Róma éjszakai fényeit csodálom, majd megindulok a repülőtér felé-kb hajnal 1 lesz, mire odaérek, terminálozok pár órát-kávézom-fényképeimben gyönyörködöm és reggel felszállok a Budapestre tartó járatra. Mondom, még semmi sincs kőbe vésve (kivéve az odautam), ezek egyenlőre csak tervek, de azon leszek, hogy minden a lehető leg-gördülékenyebben alakuljon. :) Valamint hihetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy ekkor már tavasz lesz, Rómában pedig még melegebb lesz, mint mondjuk Angliában vagy odahaza, van egy olyan sejtésem, hogy csodás 4 napot fogok eltölteni az Örök Városban. :)

Péntek szokványos volt, napközben munka, dálután gym-eléggé laza nap volt ez, össz-vissz dolgoztam kb 5 órát. Este a fogadócsaládom volt magyar aupairével, Fannival mentünk pubozni, dumálgatni-enni-inni. Fanniról azt kell tudni, hogy közvetlen előttem volt itt a családnál, közel egy évet töltött itt, most pedig az angol pasijával él együtt és másfajta (irodai) munkája van. Vele már azelőtt is jóban voltam, mikor még itt lakott a családdal-mivel sokszor jöttem látogatni, az ittléte kezdetétől ismertük egymást. Most pénteken elújságoltam neki, hogy már én sem sokáig gyarapítom az aupairek táborát, mesélt ő is magáról, az új életéről és munkájáról. Szívesen hallgattam a sztorikat, mert hamarosan rám is ezek várnak. Kértem tőle tanácsokat a kiköltést-albérletválasztást-munkakeresést illetően, hisz ugyebár én még sosem voltam ilyen helyzetben. Odahaza sem éltem még saját albérletben, nemhogy egy idegen országban, így roppant hasznos volt hallani Fanni tapasztalatait-oké, neki olyan szempontból könnyű dolga volt, hogy mikor kiköltözött a családtól evidens volt, hogy a pasijához megy, így a szállásra nem volt gondja. Ettől függetlenül ellátott pár jótanáccsal, olyasmikkel, amelyek igazából magától értetődő dolgok, de mivel jómagam még nem voltam ilyen szituban így számomra újdonság volt. Fentebb említettem, hogy félek, nem fogok tudni olyan szobát találni márciusban, amit 3 hétre előre lefoglalózhatok és nem gond ha 3 hétre elhagyom az országot. Fanni mondta, hogy ne csak nézzem a hirdetéseket, de én magam is  kezdjek el már most feladni hirdetéseket a neten, kifejezetten április eleji albérletet keresve, hisz nincs kizárva, hogy valaki már most tudja, hogy ekkortájt lesz kiadó szobája...És valóban, ez egy remek ötlet, én idáig azt gondoltam, ez túl korai, de ha belegondolok miért is lenne az? Tényleg elképzelhető, hogy már most akadnak ilyen lehetőségek is a "piacon", egypár hirdetés feladásával nem veszíthetek semmit. Kaptam tanácsot a munkakeresést illetően, erre ugyancsak azt javasolta Fanni, hogy attól függetlenül, hogy hazamegyek 3 hétre, március elején már elkezdhetek állás után nézni, hisz nem kizárt, hogy sok helyen egy hónapra előre kiválasztanak valakit egy pozícióra, így ha visszajönnék április elején akkor rögtön lehetne is munkám. Ha belegondolunk ebben is van valami, mert sok helyen egy hónapos a felmondási idő, így ha engem kiválaszt XY cég mondjuk recepciósnak március elején, akkor az addigi embernek április elejére járna le az egy hónapja...Persze a gyakoribb eset az, hogy azonnal kell kezdeni, de semmi sem lehetetlen, semmi sincs kizárva, nyitva fogom tartani a szemem, hátha akad majd ilyen is és nekem is százszor megnyugtatóbb lenne úgy Rómába-majd hazamenni, hogy tudom hová és mire jövök majd vissza. Persze ez még mind a jövő zenéje, nem akarok előre szaladni, de nem árt ha az ember tisztában van a lehetőségeivel. 


A legújjabb Wetherspoon-os kedvencem: barbecue-csirkés pannini, chips és az elmaradhatatlan cider :)


Jobb fajta reggelim a héten 


Szombaton Anitával találkoztam. Első körben a postára rohantunk-sikerült zárás előtt 10 perccel beesnem, nagyon fontos ügyben jártam-Apum születésnapjára szerettem volna feladni egy kisebb csomagot, és ha az orrom előtt bezárják a postát akkor legközelebb csak hétfőn tudtam volna elintézni-akkor viszont tuti, hogy nem ért volna haza a csomag a szülinapjáig. Szerencsémre még pont időben odaértünk, vettem műanyag oriásborítékot, megcímeztem, ezerszer körbetekertem cellux-szal és még éppen idejében fel is adtam. :) Ezt követően ebédelni mentünk, egy kis cafe-ba, ami a hónapok során az egyik kedvenc helyünkké nőtte ki magát, irdatlan nagyságú adagjai és barátságos árai-valamint a kedves kiszolgálás miatt. Itt jó két órát elültünk, mint a befőtt, én elregéltem a felmondásom történetét de persze Anitának is akadt bőven mesélni valója. 

Felfoghatatlan, hogy ezért a hatalmas tálért csak 5 fontot fizettem :D


A cafe után pedig a laptopjainkkal bevettük magunkat egy kávézóba. A terv az volt, hogy egy latte és sütikék mellett összedugjuk a fejünket és elkezdjünk önéletrajzokat gyártani, valamint miután többszöri próbálkozásra sikerült wifit fognunk, a teljes délutánt eltöltöttük albérletek nézegetésével és ígéretes munkák és pozíciók latolgatásával. Kb egész délután le sem lehetett lőni minket, egymás szavába vágva mutogattuk egymásnak miket találtunk és minden 5 percben elmondtuk, hogy nem hisszük el azt, hogy végre itt tartunk, végre ez is eljött, nem hónapokban, hanem már csak hetekben mérjük az időt, ami a független életig még hátravan. Emlékszem, amikor még szeptember-októberben mondogattuk, hogy majd akkor januárban összeülünk-de persze előbb azért a karácsony jöjjön el valahogy-és most tessék, itt van, eljött és már tényleg a finisben vagyunk. Anita annál is inkább, hisz már csak 5 hetet tölt a családjánál mielőtt hazautazik pihenni. Nem élünk álomvilágban. persze mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy főként az első időkben biztosan érnek majd minket meglepetések a nagy függetlenségben, sőt, az is lehet, hogy lesznek olyan pillanatok, mikor éppen visszasírjuk az aupairkedés egyszerűségét, a fogadócsalád nyújtotta kényelmet és biztonságot-erre is megvan az esély.De hát minden kezdet nehéz, viszont mi itt leszünk egymásnak és ha ezeken túllendül az ember akkor a többi meg majd úgyis jön magától. 



Este 7-re értem haza, ismét Fannival találtam magam szemben, eljött meglátogatni a családot. :) (Előző este még én mondtam neki, hogy ez egy jó alkalom lenne, hisz ekkor van fektetés idő és egy kicsit játszhatna a babával-a nagylány nem aludt itthon- mielőtt aludni megy.) Az este folyamán végeztem egy sorozat hasizom-gyakorlatot, amit 150 felülés követett, majd egy cider társaságában befékszkeltem magam a nappaliba, a tv elé és megnéztem a "The Conjuring"-magyarul "Démonok között" című horrort. El kell mondjam, nem vagyok nagy horrorfan, nagyon ritka alkalom, ha megnézek egyet. Ezt tán köszönhetem eme tekintetben nyuszinak mondható természetemnek, valahogy nem kenyerem az ilyesmi és nem  tudom hova tenni a szellemes-ijesztgetős filmeket. Nem is a tudattal van bajom, hogy 'jajj, ebben szellemek vannak', sőt, igazából roppant érdekesnek találom ezt a témát, mindig is érdekelt a természetfeletti és ha olvasásról van szó, szívesen olvasok szellemtörténeteket, megtörtént kísértethistóriákat stb. Amióta az eszemet tudom, mindig kíváncsi voltam ezek igazságtartalmára, nyitott vagyok az ilyesmire. Viszont ha filmekről van szó, a képi világgal, pl amikor egy torz fej vagy valami démoni alak tök hirtelen felbukkan a főhős mögött...na az ilyesmivel nem igazán vagyok kibékülve és nem nagyon bírom, mert tudom, este, mikor becsukom a szemem majd ezeket fogom látni-valamint érdekes módon egy-egy horror megnézése után valahogy kevésbé járok ki éjszaka a wc-re, hehe :D Viszont a Démonok között c. filmet nagyon régóta szerettem volna megnézni. Az a helyzet, hogy a film egy igazából is megtörtént eseten alapul, (már, aki hisz az ilyesmiben-én nyitott vagyok). A szereplők, a család, a 2 szülő és 5 lányuk még ma is élő, igazi hús-vér emberek, valamint az Amerikában nagyon híres és elismert  paranormális nyomozópáros Ed-és Loraine Warren-akik a 70-es években kivizsgálták ezt az esetet is szerepet kaptak a filmben. Mivel tudtam, hogy igaz történetet dolgoz fel a film, már több, mint egy éve halogattam a megnézést, eddig valahogy nem sikerült rávenni magam lelkileg. Szombat este azonban úgy voltam vele, miért is ne, ha már egyszer fent van az ingyen letölthető filmek között a tv szolgáltatónknál. Azt kell monjdam, nem semmi ez a film, akár igaz a sztori-akár nem, de szerintem ez az egyik legjobban megcsinált szellemes horror a filmezés történelmében. Nem volt annyira vészes, mint vártam, bár tény, hogy az ijesztőbb részeknél inkább nem néztem oda. :D A rendezés kiválló, a színészek is, és utánanéztem-kiderült, hogy ez a valaha volt egyik legnagyobb bevételű horror-nem csodálom. Tehát ha szeretnétek egy kicsit parázni-vagy titeket is érdekelnek az efféle dolgok, ajánlom a filmet. Nem valószínű viszont, hogy többször meg fogom nézni, vagy, hogy mostantól horror-rajongó leszek, erre is csak azért vettem rá magam, mert már egy éve tervezgettem és mindig érdekelt-hisz a filmben szereplő család történetét már jóval a film elkészülte előtt is ismertem-olvastam róluk.

Vasárnap-ma- kb délben kecmeregtem ki az ágyamból. Nem volt betervezve semmi extra, nem találkoztam senkivel, viszont tudtam, nem halogathatom tovább a futócipő vásárlást, mert a régim (amit még júliusban vettem) már november környékén "rosszalkodott", elkezdte nyomni-majd irritálni a jobb lábamat-érdekes módon csak azt, a balnak semmi baja sem volt. Decemberre már annyira kényelmetlenné vált, hogy az utcai sportcipőmet voltam kénytelen futásra-és gym-ezésre használni. Tudtam viszont, hogy ez nem mehet sokáig, főleg mert rendszeresen futok nagy távokat,ami csak megfelelő, futásra kitalált ciőben biztonságos. Rájöttem arra, hogy az előző cipőn azért szorított, mert valószínűleg nem a lábamnak megfelelő típust válaszottam. A cipő kényelmes volt és mindig jól tartotta a lábamat, nem is gondoltam arra, hogy nem megfelelő, egészen addig, míg el nem kezdett nyomni 5 hónap használat után. Vasárnap délután felkerekedtem, megcéloztam a helyi sportboltot azzal a küldetéssel, hogy én innen nem jövök ki új futócipő nélkül. Először is várnom kellett kb 20 percet, mire az eladó foglalkozni tudott velem-de nem hibáztattam, láttam, hogy rohangált szerencsétlen, mint a mérgezett egér. Aztán mikor én következtem első körben ráállított a csávó egy masinára, ami beszkennelte a lábamat és megállapította a talpam típusát-és ezáltal azt, hogy milyen típusú cipőre van szükségem. Kiderült, hogy a legutóbbi futócipőm a szöges ellenétje volt annak, mint amire szükségem van, ezért nyomhatott tehát. Ezután pedig következett a próbálgatás, úgy voltam vele, hogy most tényleg a megfelelő méretet és megfelelő típust szeretném hazavinni. Rengeteget felpróbáltam, volt olyan, minek jó volt a típusa és mérete is, viszont valahogy mégis kényelmetlen volt és nem érzetem, hogy megfelelően tartja a bokámat. Akadt a kezembe olyan, ami pedig már túl merev volt, nem engedte rendesen mozogni a lábfejem. Aztán ráleltem egy ultrakényelmes-minden szempontból megfelelő Adidas-ra, erre naná, hogy nem volt a méretemben. Már majdnem feladtam az egészet és elkönyveltem magamban, hogy márpedig mégsem futócipővel távozom a boltból, de az eladó srác nagyon készséges és jófej volt, mutatott még pár fajtát és végül csak sikerült találnom egy szuper kis pacskert. Nem túlzok, másfél órán keresztül próbálgattam a cipőket-gondolom most hülyének néztek, de mivel számomra a futás és ebből kifolyólag a lábam egészsége rendkívül fontos, úgy gondoltam rászánom az időt a megfelelő darab kiválasztására. A csávó elkéesztően türelmes volt és nagyon készséges-persze ez a munkája, de tényleg nagyon kedvesen állta a sarat másfél órán keresztül. 
Ő lett a "Nagy Ő" :)
A közel két óra boltolás után farkaséhes voltam, így megajándékoztam magam egy babos-wrappel és lekváros sütivel, ezutáb pedig az első utam egyenesen a gym-be vezetett, hogy felavathassam a legújabb legjobb barátomat. :) 



A jövő hét folyamán valószínűleg konkretizálom a római terveimet, szállás foglalok és belépőjegyeket vásárolok online ahová csak lehet. Közben pedig folyamatosan figyelem a neten az albérleteket és az állásajánlatokat is. Hihetetlen az is, hogy szinte még csak most jöttem vissza, még csak most volt, hogy belegondoltam, még csak január eleje van és előttünk az egész tél, ennek ellenére viszont már csak egy teljes hét van hátra a januárból. :)
Jövő hétre megkaptam a szombat estét szabadnak, vannak még csodák, haha. :) Ennek örömére már le is szerveztem egy találkozót egy nagyon kedves, 9 hónapja nem látott barátnőmmel. Napközben shoppingolunk és éves nagybeszámolót tartunk, este pedig pizzázunk és valószínűleg bulizni megyünk-alig várom, hisz november óta nem buliztam idekint.

Szép hetet, puszi mindenkinek! :)