2013. március 26., kedd

NI-number igénylés, part 2

Néhány hónappal ezelőtt igényeltem először az NI-numbert (afféle adózási szám, elengedhetetlen, ha Angliában legálisan szeretnél dolgozni.) Aki már akkor is olvasta a blogomat tudhatja, hogy novemberben engem rettenetesen megszívattak a Job Centre-ben. Az akkori blogbejegyzésem ide kattintva megtekinthető.

Pár mondatban összefoglalnám, mi is történt az első NI-number interjúmon, tavaly novemberben:  Legutóbb az volt a problematika, hogy nem tudtam igazolni, hogy aupair vagyok, mert nem volt nálam a családtól kapott szerződésem. Ennek következtében az ügyintéző hölgyemény (aki még így visszagondolva, indulatok nélkül is iszonyatosan lekezelő volt) a státuszomhoz SELF EMPLOYED-ot, azaz egyéni vállalkozót írt be. Én legalább ötször elmondtam neki, hogy én nem vagyok egyéni vállalkozó, egyszerű aupair vagyok, a fizetésem el sem éri az adózási határt és semmilyen dokumentumom vagy nyilvántartásom nincs erről, hiszen az aupair-eknek effélére nincs szükségük. Érveltem nagyon szépen és udvariasan, hogy legyen szíves átírni a státuszomat, mert a self employed nekem nem lesz jó. A nőt mindez nem hatotta meg, nem írta át a státuszomat. Mindennek tetejében még azt is kérte, hogy igazoljam, hogy én self employed vagyok. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit tapasztalok. Érthetően elmondtam neki, hogy nem vagyok egyéni vállalkozó, de a következő kérdése mégis az volt, hogy tudom-e igazolni, hogy az vagyok! Ne keressetek benne értelmet, én sem találtam. Aztán a nő kijelentette, hogy mivel nem tudom igazolni az egyéni vállakozói mivoltomat, így ő borítékolja nekem, hogy nem fogom megkapni az NI-numbert. Mindvégig hadart így a kérdései felét nem is értettem és az egész interjú angliai tartózkodásom egyik legborzalmasabb élményeként maradt meg bennem. Egy héttel később pedig megkaptam a levelet, miszerint elutasították a kérelmemet, nem kaptam meg az NI-numbert, indoklásként pedig azt írták, hogy nem tudtam bizonyítani, hogy egyéni vállalkozó vagyok! Jóisten az Égben, naná, hogy nem tudtam bizonyítani, ha egyszer nem vagyok az! Lényeg a lényeg tehát: tavaly norvemberben, az első interjúmon pusztán az ügyintéző hölgy kényén-kedvén múlt, hogy nem kaptam meg az NI-numbert!! Ha ő nem kelt fel volna bal lábbal aznap, akkor nekem már réges-rég meglett volna az NI-számom és tudtam volna bankszámlát nyitni, ami lényegesen megkönyítené az itt tartózkodásomat!

Meg kell mondjam, én még nem hallottam olyasmiről, hogy valaki ne kapná meg az NI-számot. Minden egyes aupair barátnőm és ismerősöm azt mondta, hogy ők minden gond nélkül megkapták és senki nem szívózott velük a Job Centre-ben. Talán nem meglepő, hogy mikor tavaly novemberben velem ilyen szépen "elbántak", enyhén szólva is a Földkerekség legnagyobb lúzerének éreztem magam, egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehetséges az, hogy mindenki megkapja, mindenkinek simán megy és én vagyok az egyetlen széles-e világon, akit elutasítanak. Ez amúgy tipikus én: ha mindenki másnak sikerül, akkor tutira pont én leszek az az egy, akinek nem! De, aki ismer, az tudja, hogy nem a siránkozásról vagyok híres. Tavaly ősszel, az elutasító levél után minden bátorságom inamba szállt és úgy döntöttem, hogy jópár hónapig hanyagolom az NI-number témát. Viszont ahogy teltek a hónapok adódtak olyan helyzetek, amikor nagyon jól jött volna egy nyomorult bankszámla (amit NI number nélkül nem nyitnak).
Néhány héttel ezelőtt pedig gondoltam egyet, felhívtam a Job Centre-t és kértem egy újabb NI-number időpontot. Mielőtt tárcsáztam volna, jópárszor átgondoltam a helyzetet, gondolatok sokasága cikázott át az agyamon, hogy esetleg megint nem fogom megkapni, megint bunkók lesznek stb. De tudjátok mit? Ha kidobnak az ajtón, én visszamászok az ablakon! Engem nem érdekel, de addig fogok a Job Centre nyakára járni, amíg meg nem kapom a számot! Ha 10 interjún kell megjelennem, akkor 10-szer fogom felvenni a playpofát és mosolygok kifelé az ügyintézőknek. Tehát minden bátorságom összeszedve 2 hete felhívtam az irodát és kértem egy új időpontot. Megkérdezték, hogy ez lesz-e az első interjúm. Nyögve-nyelve válaszoltam, hogy nem, egyszer már elutasítottak. A hölgy a vonal túlsó végén továbbra is kedves hangnemben közölte, hogy semmi gond, hátha most több szerencsém lesz és adott egy időpontot. Bár ez még nem jelent semmit, de legalább kedves volt, gondoltam ez már jó előjel, ki van zárva, hogy mégegyszer úgy járjak, mint legutóbb.

A második NI-number interjúmra pedig ma délelőtt került sor. Ez már alapból úgy hangzik, mint valami paródia, hogy már a második interjún kellett, hogy megjelenjek, de a cél érdekében mindent ugyebár. :) Mikor megkaptam az időpontot még egyeltalán nem izgultam, gondoltam most, rutinos rókaként ott ülve már semmi gond nem lesz, már tudom, hogyan zajlik egy ilyen interjú és azt is, hogy miket kérdeznek, tehát biztos, hogy meglepetés nem érhet. Aztán ahogy közeledett az interjú napja, az én aggodalmam is ezzel arányosan erősödött és tegnap már annyira ideges voltam, hogy befontam még a szemöldökömet is.. Tegnap este mindent gondosan előkészítettem: az útlevelemet, a Job Centre-től kapott levelemet és a hosztcsaládomtól kapott szerződésemet is eltettem a táskámba, kb ötször ellenőriztem, hogy minden megvan-e, nem akartam úgy járni, mint novemberben, amikor a szerződésemet otthon felejtettem.

Érthető módon ma reggel úgy indultam el itthonról, mintha a kivégzésemre mennék és csak túl akartam már lenni az egészen. Jelentem, túl vagyok rajta és ezerszer pozitívabban zártam a mai interjút, mint a legutóbbit :)) Már az előjelek is sokkal jobbak voltak.  Novemberben mikor odaértem a Job centre-hez, iszonyatos fejetlenség fogadott, minimum 60 ember tolongott az iroda előtt az utcán és odabent is balkáni állapotok voltak. Ezzel szemben ma délelőtt semmi hasonlót nem tapasztaltam, mikor bekanyarodtam a Job Centre utcájába megkönnyebülten konstatáltam, hogy nemhogy tömeg nincs, de senki nem áll az épület előtt. Bementem, mivel már ismerem a dörgést így rutinosan a második emeleti iroda felé vettem az irányt, a váróban szintén nem volt tömeg és helyet foglaltam. Kb 20 percet vártam, mielőtt szólítottak, de én azokat a perceket nem kívánom senkinek! Elég sok múlik egy ilyen interjún, mert ha megkapom az NI-numbert akkor  dolgozhatok, bankszámlát nyithatok és tuljadonképpen az egész angliai életem könnyebb lesz. Ráadásul végig ott lebegett a szemem előtt láthatatlan szalagcímként, hogy egyszer már elutasítottak és ha neadjisten ez mégegyszer megtörténik, akkor nem tudom mekkora esélyem lehetne a jövőben megszerezni ezt a számot. A gyomrom egyben volt és csak remélni mertem, hogy egy jófej ügyintézőt fogok ki...

A 'megváltóm' pedig egy középkorú férfi lett, szólított, majd mikor az asztalához értem kedvesen köszöntött és leültetett. Itt már volt egy jó érzésem és kezdtem felengedni. A hapsikám tényleg nagyon rendes volt, össze sem lehet hasonlítani azzal a hárpiával, akihez legutóbb kerültem. A 15 perces beszélgetésünk sem interjúhoz hasonlított, inkább csak lejegyezte az adataimat, közben eldudorászgatott magában, időnként pedig megkért, hogy írjam alá az oldalakat.
Hogy miért is mondom, hogy ez az egész ügyintéző függő?? Mikor a hapsikám meglátta a számítógépes nyilvántartásban, hogy nekem nem ez az első interjúm, megkérdezte, hogy legutóbb mi volt a baj? Itt egy pillanatra nagyon megijedtem, gondoltam, kész, be leszek skatulyázva, mint egy olyan személy, akinek valami oknál fogva nem lehet megadni az NI-numbert (tudom, hogy nem kellett volna egyből a legrosszabb esetőségre gondolnom, de mit csináljak, hisz egyszer már borzasztóan kicsesztek velem?)  Erőmet megfeszítve próbáltam leplezni az idegességemet és válaszoltam, hogy legutóbb az ügyintéző engem self employed-nak írt be és ez vezetett ahhoz, hogy nem kaptam meg a számot. Erre a hapsi meghökkenten kérdezte: "Ki találta ki, hogy maga egyéni vállalkozó?" Mondtam, hogy az ügyintéző így látta jónak és ezt írta be. A bácsi megvonta a szemöldökét és hozzátette, hogy nem így kellett volna történnie, az előző ügyintézőmnek is aupairként kellett volna regisztrálnia és meg kellett volna kapjam az NI-számot. Nem győztem bólogatni, magamban pedig szitkozódtam, hogy igen; tényleg ennyit számít, hogy kihez kerül az ember.  Az interjú hátralévő részében nem is nagyon kérdezett semmit, csupán lejegyezte az eddigi angliai lakcímeimet, a telefonszámomat, szüleim nevét stb, aztán mire felocsúdtam már végeztünk is. Visszaküldött a váróba egy negyed órára, amíg leelenőrzik az útlevelem érvényességét és viszontlátásra!  Azzal köszönt el, hogy ne aggódjak, ez alakalommal minden bizonnyal megkapom az NI-numbert. E mondat hallatára majd kiugrottam a bőrömből és madarat lehetett volna fogatni velem :)) Másnak ez tán nem lenne ekkora öröm, vagy nem menne ennyire csoda-számban (naná, hisz mindenki megkapja), de mivel már egyszer elutasítottak ígyhát számomra ez a hetem, sőt tán a hónapom fénypontja. Ennél jobb már csak az lenne, ha a következő 2 hétben egy olyan levelet vehetnék kézbe, amelyben az áll, hogy megkaptam az NI-numbert.
Tényleg éles a különbség a legutóbbi és a mostani interjúm között: legutóbb a csaj már az interjú harmadik percében szó szerint kijelenetette, hogy borítékolja, hogy nem kapom meg a számot, ma pedig a bácsi azzal köszönt el, hogy ne addógjak mert biztosan meglesz.

Mindenesetre nagyon megkönnyebülten hagytam el az irodát ma délelőtt, örültem, hogy ez is megvan és ha minden igaz, akkor az NI-number is kezemben lesz 2 héten belül. Ha ez így lesz végre nyithatok bankszámlát és nem kell mindig másokat zargatnom, ha valamit a netről akarok venni. Az sem utolsó szempont, hogy a fizetésem is jöhetne automatikusan minden héten és nem kéne a hosztanyám nyakára járom péntek estétől következő hétfő-keddig, hogy legyen már olyan kedves és álljon meg az egyik bankautomatánál és vegye ki a pénzem, elvégre legalább 100 mellett halad el egy nap leforgása alatt (szóval rohadt nehéz lenne időben levenni a fizumat.)
Összefoglalásként adnék valami tanácsot, ha tudnék, de mint láthatjátok, az ügy alakulása abszolút nem rajtam múlt, hanem azon, hogy kihez kerültem az irodán belül. Aupair-eknek azt tudom javasolni, hogy az NI-number interjúra vigyétek magatokkal a családtól kapott szerződést, ezzel tudjátok bizonyítani, hogy aupairek, nem pedig self employed-ok vagy egyebek vagytok. Ha nincs szerződés, akkor írassatok egyet! Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy egysoros levél a hosztanyukától, amiben kijelenti, hogy nála laksz és neki dolgozol, mint aupair.

Ennyi lenne a második, és remélhetőleg utolsó 'köröm' a csodálatos Job Centre-el. Az eredményről mindenképpen beszámolok, szeretném, ha a Nyuszika NI-numbert tojna idén, hehe :) (Ha már tavaly, karácsony előtt nem kaptam meg.) Sok sikert mindenkinek, aki hasonló procedúrákra adja a fejét! :)

2013. március 23., szombat

Szuperinterjú egy álomcsaláddal és Farewell

A múlt héten pénteken a gumtree-n szörfölgetve megakadt a szemem egy hirdetésen: a nő aupair/mother's help-et keresett két gyereke mellé (8 és 10 évesek) valamint a háztartásban való segédkezés is a feladatkör része. Mivel én már nem aupair, hanem nanny akarok lenni, így majdnem átsiklottam a hirdetés felett, az egyetlen dolog, ami miatt mégis rákattintottam az, hogy láttam a család elhelyezkedését: mindössze 20 percre a mostani lakhelyemtől (gyalog.) A hirdetés elég jó feltételeket kínált, kedvező munkaórákat (amelyeket én oszthatok be), rengeteg fizetett szabadságot, sőt az aupair szobájában még egy hűtő is található (hehe, a kóláimnak kell a hely.) Ezen felül competetive salary-t (versenyképes fizetést ) ígért. Alapjáraton nem nagyon szeretem, ha valaki nem képes megnevezni az árat a hirdetésben, nekem ebből az jön le, hogy az illető majd alkudozni akar és mindent megtesz, hogy minél olcsóbban ússza meg az egészet. Ezzel a nővel kapcsolatban azonban valahogy mégiscsak volt egy jó érzésem és gondoltam abból még baj nem lesz, ha elküldöm neki az életrajzomat. És milyen jó döntés volt!! Pénteken küldtem a nőnek üzenetet, viszont egész hétvégén nem jött válasz, magamban már elkönyveltem, hogy oké, ezt fújhatom, nem lesz belőle semmi. Hétfő délután azonban egy üzenet várt a postafiókomban, a csaj írta, hogy tetszik neki a CV-m és beszéljünk telefonon, ha még érdekel a dolog. Már hogy a fenébe ne érdekelt volna! Rögtön fel is hívtam. beszéltünk kb 10 percig, és amennyire ez a rövid időintervallum engedte, bele is mentünk a részletekbe: renegeteget kérdezett, mért szeretnék váltani, milyen tapasztalataim vannak és ő is felvázolta nagyvonalakban, hogy mi is lenne a feladatom náluk. Az aupair feladatkörébe csak a gyerekekkel kapcsolatos teendők foglaltatnak benne: reggeliztetés, suliba menni, onnan felvenni és estig velük lenni. Már önmagában ezért sem fizetnének keveset (többet, mint a mostani helyemen), de a nő hozzátette: éppen takarítónőt keres de ha én úgy döntök, hogy bevállalom a takarítást (heti 2x 4 óra) azért pluszba 80 fontot fizet hetente! Itt már nagyon is szimpatikus volt a pozíció, ámde ezzel még nem volt vége: kaja-hozzájárulást is fizetne a család, ami hetente 20 fontot jelent, (emellett ehetnék mindent, ami otthon van), tehát heti viszonylatban több, mint a kétszeresét keresném, mint amit a jelenlegi családomban, heti 35 óra munkáért (ebben benne van a takarítás is.) A vigyort nem lehetett volna letörölni a képemről mialatt telefonáltunk és mikor mondtam a nőnek, hogy 20 percnyire lakom tőle egyből meginvitált egy személyes "pofavizitre" magukhoz, másnap, azaz kedd délelőttre.

Kedd reggel eldobtam a gyereket a suliba aztán fel is kerekedtem, sétáltam egy jót és az idő is gyönyörű volt (nem úgy mint most, a hétvégén-ma egész nap hóvihar volt és k*rva hideg.) A házhoz érve a nő nyitott ajtót, nagyon kedvesen beinvitált és megköszönte, hogy ilyen hamar megjelentem nála. Rögtön megkínált teával (vagy 20 félével ) és kérte, hogy meséljek magamról. Csak a nő volt otthon, a férje dolgozni volt a gyerekek pedig az iskolapadot koptatták. Nem csak az aupair tapasztalataim és az idekint szerzett tudásom érdekelte, hanem kérdezősködött a családomról (hosztékról és az igaziakról), a barátaimról, mikor mondtam, hogy szeretek utazni és kirándulni, érdeklőve hallagatta a sztorijaimat ezekről. Ő is rengeteget mesélt a gyerekeiről, a szokásaikról és az életvitelükről. Elmondta, hogy mivel a gyerekek már nagyok így nincs szükségük "dajkára", aki felöltözteti, eteti és fürdeti őket, ezeket ők már mind meg tudják csinálni és nekem csak felügyelnem kéne rájuk, hogy ne sumákolják el a házit /fürdést stb. Zene volt füleimnek, amiket mondott, mert megmondom őszintén,  köszönhetően annak, hogy közel két éve vigyázok kicsi (6 év vagy azalatti) gyerekekre kezdek már kicsit belefáradni az ezzel járó "viszontagságokba". Értem ezalatt azt, hogyha én konfliktusba kerülök a hosztgyerekeimmel, az legtöbbször nem azért van, mert nem szeretnének hanem mert nem hallgatnak rám, nem öltöznek rendesen, nem mennek fogat mosni hiába mondom el 5-ször, dacból nem esznek és nem képesek időben menetkész lenni, hogy el tudjunk indulni valahová stb stb... Azért örültem meg nagyon, hogy a nőnek már nagyok a gyerekei, mert mindezt ők már maguktól megcsinálják, tehát ennyivel kevesebb lenne a stressz-és konfliktus forrás. Persze nem vagyok naív, nem élek álomvilágban: tudom, hogy mivel ők már nagyobbak ezért tán több autonómiát igényelnek és tán lesz olyan, hogy beszólogatnak, visszaszólnak és hasonlók, de az a helyzet, hogy a kisgyerekek ezt ugyanúgy megteszik, csak pluszban felettük még anyáskodni kell, ami, mint említettem rengeteg konflikust szül, és ez a fenének sem kell.

Egy ismerősömmel beszélgettem egyszer erről: ő váltig állította, hogy nagy gyerekekre nem vigyázna, mert azok visszapofáznak és bunkóskodnak, a kicsiket viszont lehet irányítani, nevelgetni és ebből kifolyólag százszor könnyebb velük az aupair élet. Hát,szerintem ez azért erős túlzás, sosem szerettem, ha valaki általánosít. Abban vagy igazság, hogy a nagyobbak már több teret és önállóságot igényelnek és ennek következtében tán kicsit nehezebb kijönni velük, de aki dolgozott már kisgyerekekkel is az tudhatja: ők ugyanúgy, de tán sokkal jobban képesek kiborítani az ember idegrendszerét. (...) A kicsik,- főleg itt Angliában, ahol a nyúl viszi a puskát és a világon minden megengedett- ugyanolyan akaratosak és hisztisek mint a nagyobbak.  Szerintem ez az egész nem életkortól, hanem neveltetéstől függ. Ha a gyerekeket normálisan nevelik akkor kisebb korban és tinédzserkorban sem lesz velük különösebb baj, ha viszont nem foglalkoznak velük és minden rájuk van hagyva, akkor totál mindegy, hogy pici-e vagy nagy, de neveletlen lesz. Ezért mondom azt, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni és butaság általánosítani. Véleményem szerint, bár tényleg valamivel könnyebb a kicsiket irányítani, de nem mindig egy fáklyásmenet rájuk vigyázni és ugye felettük anyáskodni is kell, ami újabb-és újabb összezördülésekhez vezet (hiszen nem szeretik, ha egy idegen dirigál nekik az anyjuk helyett de mit mondjak, a szüleik szava is falrahányt borsó.) A nagyokkal viszont ennyivel is kevesebb a konfliktus, mert már nem kell velük azon veszekedni, hogy "márpedig bemászol a kádba, felveszed az inged, megfésülöd a hajad"-hanem ez már megy magától. Veszekdés ezen felül biztos, hogy lesz, de nem kell értem aggódni, én sem ijedek meg az árnyékomtól, nem igazán tud meghatni vagy kiborítani egy kis szóváltás. Az aupair pályafutásom során leginkább azok a viták akasztottak ki, amik totálisan feleslegesen alakultak ki és tulajdonképpen a nagy semmiről szóltak, pl a kiskirály nem óhajt fürdeni vagy nem eszik rendesen stb. Az ilyenekkel lehet igazán kikergetni a világból, ha totál ok nélkül kell pörölnöm a gyerekkel, mert az ő hangulata éppen azt dobta, hogy indulatos lesz és "csakazértis" alapon nem csinálja meg azt, aminek alapnak kéne lennie. Mégegy gondolat, aztán zárolom is ezt a témát (elvégre mindenki döntse el magának, hogy melyik korosztály miatt hullik ki kevesebb haja) : mindig is azt az elvet vallottam és erre próbáltam tanítani a rám bízott gyerekeket: ha valami 5 perc alatt is elvégezhető, akkor ne b*szakodjunk vele fél órát! Ki nem állhatom, ha egy gyerek egy órát képes a tányérja fölött nyammogni, vagy fél órát eltölt a felöltözéssel, ami még szuperlassú tempóban haladva sem kéne tovább tartson 5 percnél. Amikor azt látom, hogy egy gyerek direkt vesztegeti az időt attól tudok a legkönnyebben a plafonra kerülni. Persze, tisztában vagyok vele, hogy aki aupair, annak ezt bele kell kalkulálnia és türelmesnek kell lennie.
 El kell mondanom, amikor még új voltam a szakmában, 2 évvel ezelőtt, még a legelső családomnál én nagyon türelmetlen voltam, mindig siettettem a gyerekeket és ebből kifolyólag nem tudtam közel kerülni hozzájuk és élvezni a velük töltött időt. Aztán egy pár hónap elteltével realizáltam, hogy ez így nem lesz jó, mert az oké, hogy a munka el van végezve, a gyerekek időben a suliban/kádban/ágyban vannak, de egy idő után be fogok kattani, ha nem leszek elnézőbb velük-és magammal szemben. Be kell valljam, amióta az eszemet tudom sajnos a türelmetlenebb kategóriába tartoztam, így volt ez már a suliban is. Viszont, idekint rájöttem, hogy ez fejleszthető, habár valószínűleg sosem fog sikerülni teljesen "kioltani" eme tulajdonágomat, hiszen ahhoz már túl régóta a lényem része, viszont egy kis odafigyeléssel és tudatossággal igenis fejleszthetem. Az idekint töltött kb. harmadik hónapom körül kezdtem erre ráerősíteni és ez a mai napig is folytatódik. Elmondhatom, hogy bár annak ellenére, hogy még mindig nem én vagyok a türelem mintaképe, de a régi énemhez képest a mostani már a Dalai Lámához hasonlít:). Szóval köszi Anglia!


Sikerült megint Ádámig-Éváig visszamennem, de úgy éreztem, ezt el kellett mondanom, merthát ez is az aupairséghez tartozik illetve annak velejárója. Egy szó mint száz tehát, egy cseppet sem aggódom amiatt, hogy kamaszokra kell vigyáznom, sőt, állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. 2 kisgyerekekkel eltöltött év után vágyom már egy kis változásra és új tapasztalatokra. A nagyobbik gyerek egy 10 éves lány, amikor az anyuka körbevezetett a házon láttam a szobáját, ami tele van sminkekkel, parfümökkel, poszterekkel, igazi csajos csajszi lehet, szerintem jó barátságban lennénk. A fiú 8 éves, őt kéne reggelente suliba vinnem (a lányt az anyuka viszi, két külön suliba járnak). A szobám nem lenne ugyan túl nagy, de minden megtalálható benne, amire szükségem van, még egy hűtő is, aminek én módfelett örülnék (anyuka mondta, hogy itt nyugodtan tárolhatnám azokat az ételeket, amiket a heti kajapénzen veszek.) A nő végig úgy beszélt, mintha már biztos lenne, hogy náluk fogok lakni, pl "ez lesz a szobád, a fürdőszobát csak a gyerekekkel kell megosztanod", tehát nem feltételes módban, hanem mintha már le lenne zsírozva, hogy engem választ. Apropó választ: abban maradtunk az anyukával, hogy még szeretne meginterjúvolni pár lányt a következő 2 hétben, és húsvét környékén hívni fog a döntéssel kapcsolatban. De az ott töltött egy óra alatt rengetegszer elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki és pont ilyen karaktert keres, és ahogy mondtam, végig úgy beszélt, mintha már tutibiztos lenne, hogy náluk fogok lakni májustól. Én ebbe belementem, hogy húsvétig szeretne még gondolkodni, hisz attól függetlenül, hogy ő is nagyon szimpi volt nekem azért szeretnék én is szétnézni, elvégre nem lehet leragadni egy családnál. Eztán rátértünk a dátumokra: a hölgy május elején szeretné, ha kedzenék, részletesen elmondta, hogy az első héten ő még itthon lesz, mindent megmutat, segít, amiben csak tud. Ezt is végig kijelentő módban, nem pedig feltételesben, ami szerintem jó jel. :) Tényleg roppant szimpatikus volt nekem a nő, bár hozzá kell tennem, eddig mindegyik hosztanyám nagyon kedves oldalát mutatta az interjúkon, de a náluk töltött idő során egyre-másra bukkantak elő a hülye szokásaik. Ez viszont valamilyen szempontból nézve elkerülhetetlen, elvégre lakva ismerkszik meg az ember. Ez a nő azonban belopta magát a szívembe a kijelentéseivel, miszerint: " Amikor mi nyaralni vagyunk, te ugyanúgy kapod a pénzed, ha 6 hétig nyaralunk, akkor 6 hétig. / Ha extra bébiszittet szeretnél vállalni a közelben, rendben van, de csak akkor, ha az illető család hazahozat taxival, mert tudni akarom, hogy biztonságban vagy./ A barátaidat bármikor szívesen látjuk, elvégre nekem az a célom, hogy boldog légy, mert akkor boldogok a gyerekeim is." Ez az, ami megkülönbözeti őt az eddigi hosztanyáimtól, az eddigiek nem aggódtak értem, sosem tettek olyan kijelentést, hogy fontos nekik az én boldogságom és hasonlók. Végig nagyon nyílt volt, nem hinném, hogy megjátszotta volna magát. Jelenleg egy nanny-jük van, aki már 6 éve a családdal és, de most haza szeretne költözni. Az kecsegtető, hogy ilyen régóta velük van a dadus, akkor biztosan nem lehetnek borzalmasak.

Mikor szedelőzködtem a nő mégegyszer megköszönte, hogy elmentem, azt mondta, hogy ő úgy érzi, nagyon jól sikerült a meeting, mire én bőszen helyeseltem. Mikor hazaértem küldött egy emailt, mégegyszer (kb századszorra) megköszönte, hogy ott voltam, nagyon örül, hogy megismerhetett és húsvétkor kontaktolni fog.:)  Tehát ilyen is létezik kérem szépen. A sok családváltásom során rengeteg interjún megfordultam, ezer féle emberrel és családdal találkoztam, ígértek már fűt-fát, de eddig ha összesítve nézem ez volt a legjobb interjúm, a legjobb családdal és a legkedvesebb anyukával. So cross your fingers for me please.:))

Kedden délután sütöttem mégegy adag pogácsát, a múlt heti sikerre való tekintettel. Igaz, most különösebb apropóm nem volt, csak az, hogy még élénken élt az emlékezetemben a szombati pogi és rá voltam éhezve. Mivel itt a házban rajtam kívül senki nem ette, rám hárult a feladat, hogy elpusztítsam, és bár nem bántam, de azt hiszem, hogy pogi-mérgezést kaptam tehát egy ideig most bye-bye pogácsa:))




Az előző bejegyzésemben említettem, hogy francia barátunk Rémi a héten hazamegy Franciaországba (egész pontosan pénteken hazament) és mikor hétfő este megejtettük az utolsó közös drinkelést, Rémi meghívott ebédelni, amire szerdán került sor. Délelőtt 11-kor találkoztunk a Victorián, ahonnan elsőkörben egy pubba mentünk. Ki is néztük magunknak, hogy mit akarunk enni, én letettem a voksomat egy hatalmas mexikói hamburger mellett, Rémi pedig fish&chipset kívánt. Azonban mikor rendeltünk kiderült, hogy déli 12-ig csak reggelit szolgálnak fel, szóval ebédelni most még nem tudunk. Mivel ekkor kb csak negyed 12 lehetett, eszünkbe sem volt kivárni a következő háromnegyed órát, ahhoz túlságosan éhesek voltunk. Ígyhát a legnagyobb bánatomra (mert nagyon ráéheztem a mexikói burgerre) elhagytuk a helyet és kerestünk egy másikat. Meg is vitattuk, hogy milyen baromi lusták az angolok, hogy 12 előtt csak a reggeli jöhet számításba :) Továbbálltunk tehát egy másik pubba, ahol már 11-től 'osztogatták' az ebédet, letelepedtünk és rendeltünk két oriási hamburgert sült krumplival. A legtöbb otthon hagyott barátnőm és ismerősöm meglepődik, amikor elmondom nekik, hogy az angol pub-okban hambrugert és egyéb ételeket lehet kapni. Nem is csoda, hisz a magyar kocsmák csak az itatás funkciót látják el, alkohol ugye van dögivel, de nincs a kocsmákban konyha, sem tradicionális ételek. Bevallom ez nekem is meglepő volt idekint a kezdeti időkben, azt hittem nem hallok jól, amikor még a legelső hosztanyám közölte, hogy pub-ba megyünk ebédelni. Mondom, mi?? És ott mit akarsz enni? -Kérdésemre felvilágosított és elmondta, hogy a pubokban igazi hagyományos angol étkeket lehet kapni és az áruk sem vészes. És ha már a hamburgert említettem, az a helyzet, hogy idekint a pubokban találod a legfinomabb burgereket. A mekiben és hasonló gyorséttermekben kapható hamburgerek íze leginkább a papírra emlékeztet, a tápértékről és a káros anyagokról nem is beszélve, az igazi british pub-okban viszont odafigyelnek erre: bár persze ott is zsíros a burger, de a hús igazi és nem mű, és az elkészítési technika sem hagy kívánnivalót maga után. Arról nem is beszélve, hogy a pubokban igazi nagy hamburgert adnak, ami tényleg laktat és nem leszel tőle egy óra múlva éhes, mint a gyorséttermi változattól. A hamburger, sült krumpli és az ital pedig egy menü-be tartozik, így csak picit drágább a mekis-nél, viszont minőségi kaját kapsz a pénzedért.



Most, hogy megosztottam magasröptű gondolataimat, vissza a szerdai naphoz: kikértük a menünket, közben ment a beszélgetés, volt is miről, mert ez volt az utolsó (legalábbis egy időre). Rémi amúgy nem normális (hehe) azt mondta, hogy mivel ez az utolsó hete Angliában és dolgoznia sem kell, ígyhát amíg haza nem megy, azaz péntekig csak alkoholt és kávét fog inni :D Afféle utolsó fogadalom:) Így amíg én kóláztam ő cidert szürcsölt. (Nekem tilos volt az alkohol, délután dolgoztam.) Úgy egy órát tölthettünk a helyen, kényelmesen befaltuk a burgert és sült krumplit (mindkettő hihetetlen finom volt), aztán átadtam Réminek a búcsúajándékomat: egy goodbye kártyát vettem neki (Angliában népszerű a kártya-adogatás) és ebbe írtam egy rövidke (egy oldalnyi :D) személyes üzenetet, emellé pedig egy milka csokinyuszit is kapott, mivel a Nyuszika nálam járt és mondta, hogy adjam neki :) Vagy valami ilyesmi. Teljesen meg volt hatva, nagyon örült az ajándékoknak.
Mire végeztünk az ebéddel mégcsak 12 múlt, hazamenni még nem volt kedünk, szóval tovább álltunk egy másik pubba, kávézni. Ezen a héten én egy órával korábban kezdtem a délutáni munkát (a gyerek sulija korábban zárt), szóval délután 1 után itt is volt az ideje búcsúzkodni. Szerencsére ez gyorsan történt, mikor visszaértünk a Victoriára láttam a kijelzőn, hogy 2 perc múlva indul a vonatom. Nem szeretek búcsúzkodni megmondom őszintén, rubbish(borzalmas) vagyok ebben, és mindig hazavág lelkileg, ha valaki olyannak kell búcsút intenem, akivel nagyon jóban lettem és hiányozni fog... De ez is az aupair munka velejárója, főleg akkor, ha valaki több évig űzi ezt a mesterséget: barátok itt hagynak, jönnek-mennek vagy éppen én hagyom el őket, költözöm máshová...Rémi egyébként mondta, hogy nagyon hiányozni fog neki London és az itt szerzett barátai és mindenképpen szeretne visszajönni látogatóba, szóval valószínűleg nem utoljára találkoztunk:)

A szerda hátralévő része is mozgalmasan telt. Amikor a suliba mentem felvenni a gyereket, az egyik ismerős anyuka, akinek a fiát sokszor hazahozom playdate-re felvetette, hogy mi lenne, ha hazamennénk vele, én meg a "fiam", merthogy hozzá délután vendégek mennek. A dolog lényege abban állt, hogy amíg ő a vendégekkel beszélget a fiúk játszhatnának egyet és én megismerhetném az ő román nanny-jét. Miért ne alapon igent mondtam, gondoltam a kölyöknek sem tenne rosszat, ha megtörnénk az uncsi hétköznapi rutint és kíváncsi voltam az anyuka (mostantól G) nanny-jére is. Délután 3-tól fél 6ig voltunk náluk, oda és vissza is kocsival szállítottak minket, szóval abszolút jó dolgunk volt.

 G házában semmi dolgom nem volt, a fiúk eljátszottak, G beszélgetett a vendégekkel, nekem az volt az egyetlen feladatom, hogy elszürcsöljem az elém tett teát és a román dadussal diskuráljak. A történethez hozzá tartozik, hogy a csaj 30 éves, tehát nem vagyunk "egy súlycsoport", a korkülönbségből adódóan nyilván az értékrendszerünk és fontossági sorrendünk is más. Miután lezavartuk a kötelező tiszteletköröket a csaj nem gatyázott: rátért a lényegre, a családdal lakom-e, mennyit keresek, ez mire elég stb... Azt kell mondjam egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert az oké, hogy én is szoktam ilyesmiről beszélni az aupair barátaimmal, nade nem lenne képem efféléket kérdezni olyanoktól, akiket nem is ismerek. Mikor a lány meghallotta, hogy live in vagyok elképedt, láthatóan nem fért a fejébe, hogyan képes valaki elviselni, hogy családdal lakjon és hozzájuk alkalmazkodjon, és ennek hangot is adott. Semmi gond, nyeltem egy nagyobbat és közöltem, hogy még nem igazán érzem magam késznek arra, hogy egyedül lakjak és a saját lábamra álljak. Ráadásul ahhoz rengeteg pénz is kell, így köszönöm, de az érdekeim egyenlőre úgy kívánják, hogy bent lakó aupair legyek. Azt meg kell említetem, hogy a csajnak férje van, szóval neki ebből a szempontból mindenképpen könnyebb külön lakni, mert van mellette valaki. Arról nem is beszélve, hogy ő már 30 éves, nyilván mások az igényei és másra vágyik, mint én. Ha majd 30 éves koromban is itt fogok tartani, hogy családdal lakom és úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek, akkor az majd gond lesz. De 22 évesen még azt gondolom ez nem akkora hátrány, sőt, mivel nekem idekint nincs senkim (mármint rokon) akire támaszkodhatnék, ígyhát számomra ez inkább előny, hogy van egy hosztcsalád a hátam mögött. Ezzel nem hagyta annyiban, megkérdezte mennyit keresek, és mikor közöltem, hogy mennyi is az annyi szintén le akart esni a fotelből és bizonygatta nekem, hogy ez semmire sem lehet elég és mért sanyargatom magam? Ekkor már én is bátrabb voltam és rákérdeztem az ő "betevőjére". Órabérben mondta az összeget, gyorsan egy fejszámolást végeztem és arra jutottam, hogyha beleszámítjuk, hogy neki albérletet, fűtést, kaját, buszbérletet, anyámkínját kell fizetni, akkor heti viszonylatban neki sem marad több, amit tisztán magára költhet. (Mert ugyebár nyilvánvalóan amit én megkeresek, azt csak magamra kell költenem, nincsenek számlák vagy ilyesmik.) Ebbe azonban nem akartam belemenni, hogy ezt szóvá tegyem, mert a lány annyira eltökélt volt, hogy nekem milyen szar, hogy akármit mondtam volna tutira nem győzöm meg, hogy nincs igaza.
Eztán jött a legjobb rész: a csaj kerek perec megmondta nekem a frankót, hogy mit is kéne csinálnom jövőm előrelendítése tekintetében: azt tanácsolta, hogy álljak oda a hosztanyám elé és közöljem vele, hogy én mostantól külön szeretnék lakni és több fizetést kapni. Mindezt kb felszólító módban mondta, mintha én kértem volna, hogy adjon tanácsot...Nem értem, hogy néhány ember miért nem képes gondolkodni? Hogyan is kérhetném meg a hosztanyám, hogy fizessen többet és költözhessek külön?? Nyilván annak idején ők azért akartak LIVE-IN aupairt, mert egy: jobb nekik, ha az aupair velük lakik, (mivel korán kell kezdeni, későn kell végezni) másrészt meg mert anyagiag ez jobban megéri nekik. Majd pont én fogom kiadni nekik az ukázt, hogy mostantól fizessenek annyit, mint egy bejáró dadusnak ! Szóval nonszensz dolgokat hordott össze a csaj.
Mivel a jelenlegi hosztcsaládom nem tudja, hogy én éppen családkeresőben vagyok és váltani szeretnék, ígyhát értelemszerűen a román lánynak sem mondtam meg, hogy "kösz de nem kell sajnálni, hogy ilyen keveset keresek, mert már nézek új lehetőségek után". Az ok, hogy az ő főnöke és az én hosztanyám ismerik egymást és nem akartam, hogy esetleg visszajusson a hosztmutter-om fülébe. Pedig a beszélgetésünk alatt (főleg mikor annyira anyáskodóan osztotta az észt) sokszor kedvem lett volna a képébe dörgölni, hogy "anyukám, ne nézz már hülyének, én sem most jöttem a falvédőről, tudom, hogy az aupairséggel nem lehet vagyonokat keresni és már keresem az új helyemet", de mivel az fontosabb, hogy ezt az egészet még egyenlőre titokban tartsam, így inkább csak hallgattam és mosolyogtam kifelé.:)

A fiúk kb 5 körül megvacsoráztak, ezért viszont nagyon hálás voltam a román lánynak, hogy mindent megcsinált, sütött-főzött és hiába ajánlottam, nem engedte, hogy segítsek. A "fiam" nagyon lassan evett, (mindig csigatempóban eszik), a csaj viszont nagyon ért a gyerekekhez, legalábbis jobban mint én, mert addig beszélt a drágaság lelékre, leígérte neki még a csillagokat is az égről, amíg a gyerek rákapcsolt és mindent megevett. Ezt el kell ismernem, hogy jó abban, amit csinál, láttam, ahogy az ő hosztfia viszonyul hozzá, látszik, hogy a csaj tud rendet és fegyelmet tartani de emellett nagyon szerető és odaadó is. Fél 6 után hazahozott bennünket, nekem itthon már nem sok dolgom volt a gyerekkel, tul. képp csak játék és tv lefekvésig.

Ennyi hát a mai anekdota, (már ha van olyan, aki végigolvassa:)). El sem hiszem, hogy jövő héten már Húsvét, merthát az idő nem túl tavaszias, de majd jön a jóidő, ha itt lesz az ideje.
Szép hétvégét Nektek!

2013. március 22., péntek

Hacacáré Reninél, kirándulás Windsorba és bye-bye party

Azaz a hétvégi beszámoló következik.
Szombaton Reni egy összejövetelt szervezett a baráti körnek, lévén, hogy a hosztcsaládja elutazott a hétvégére és üres volt a ház, tehát az ötlet "adta magát", hogy összegyűlünk egy étkezésre /filmnézésre. Ennél nagyobb öröm már csak az volt, hogy Reni engedélyt is kapott a 'tivornya' megrendezésére a hosztanyjától. A kajáról csapatmunka szerűen gondoskodtunk; Gina főzte a bablevest, Reni túrógombócokat készített, én a pogácsasütést vállaltam, a többiek pedig a rágcsát és az italt szolgáltatták. Ebből kifolyólag a péntek estém a pogácsák elkészítésével telt, aznap este amúgy is bébiszitteltem így semmi egyéb dolgom nem is lett volna. Kb este 8-kor ugrottam neki  tészta összegyúrásának, és a munkát kb 10 után fejeztem be mindennel együtt, az utolsó tál elmosásáig. A pogikat az előző bejegyzésemben megírt recept alapján készítettem és annyira finomak lettek, hogy még péntek este betoltam belőle jópár darabot, ám még időben kapcsoltam és bedobozoltam a pogikat, mielőtt az összeset elpusztítottam volna.





Szombaton délután 2-re volt "kiírva" az összeröffenés kezdete Reninél. Negyed 3-ra oda is estem, két és fél órát utaztam BMV-vel (busz-metró-vonat kombóval). Hihetetlen, hogy London egyik végéből a másikba ennyi ideig tartson az út. Tulajdonképpen oda-vissza 5 órát utazok, tehát kb annyit, mint amennyit ott töltök. Pedig nagyon szívesen mennék gyakrabban a Renihez és az előző családomat is szívesen meglátogatnám időről-időre (főleg a kutyus miatt), de nem igazán füllik a fogam ennyi utazgatáshoz. Reninél már szinte mindenki ott volt, Jucust leszámítva, így beszélgetéssel töltöttük el az időt, hogy megvárjuk az evészettel. 3 után nekiestünk az isteni kajáknak. Tomi hozott magyar félédes bort, testvériesen elosztottuk, mindenkinek jutott kb egy pohár. Megmondom őszintén idekint én még nem ittam finom vörösbort, az itteni vörösbor nagyon robosszus, erős és számomra nem túl ízletes. Ígyhát nagy ritkán, mikor borozunk a hosztékkal én mindig fehéret iszom, és bár az sem az "igazi", de még mindig kedvemre valóbb a vörösnél. A magyar félédes tehát nagyon is ínyemre volt, kár, hogy csak egy üvegünk volt, hehe :) A leves után magamévá tettem 3 gombócot, ami szintén elképesztően finom volt, tul. képpen faltam egyiket a másik után és ha nem lettem volna tele a levestől, akkor vagy 10-et is be tudtam volna falni egy ültő helyemben. Az ebéd után filmezésbe kezdtünk, elsőként a Gettómilliomos című film került terítékre. Bár nem egy mai film, de én még sosem láttam, viszont nagyon megfogott. Tetszik a történet felépítése, hogy nem időrendi sorrendben haladnak az események, hanem a főszereplő élettörténetét a flashback-ekből (visszaemlékezésekből) ismerhetjük meg. Van egy különleges hangulata a filmnek, engem nagyon érdekelnek a távoli kultúrák, főleg az indiai és mindig szívesen nézek olyan filmet, amivel betekintést nyerhetek ezekbe. Ezt a filmet nézve belegondoltam abba, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy nem Indiába vagy egy hasonló országba születtem. Félreértés ne essék,nagyon szép országnak tartom, szívesen utaznék oda, megnézni mondjuk a Tiltott Várost vagy a Himaláját, de nem semmi, hogy mekkorák a kultúrális különbségek és az emberek életkörülményei sem mindennaposak. Ha azt gondolod, magyar-ként nem érhetsz el semmit és nem valósíthatsz meg nagy dolgokat, csakmert egy olyan országból jöttél, amiben nem látod a jövődet, akkor elég megnézni mondjuk a Gettómilliomost vagy egy hasonló filmet, hogy rájöhess: mindig van rosszabb, és a filmben látottakhoz képest nekünk még egész jó dolgunk és rengeteg lehetőségünk van, amikkel csak tudni kell élni. Ami nagyon tetszett, hogy a film keserédes hangulata mellé azért a humor adagolásáról sem feledkeztek meg a rendezők, mert bár egy nagyon szomorú hangulatú élettörténetet ismerhetünk meg a filmben, de ezt azért itt-ott megfűszerezték egy-egy ütősebb poénnal. :)
Mikor vége lett, beszélgettünk egy kicsit, Gina megpróbálta rávenni a jónépet, hogy menjünk el bulizni, sikertenül, merthát öregek és rozzantak vagyunk, aztán egy pohár whisky-kóla társaságában megnéztük az Apafej c. filmet. Gondolom ezt nem kell bemutatnom senkinek. Még kicsi voltam, mikor utoljára láttam, és gyerekfejjel nagyon tetszett az idea, miszerint a főszereplő hapsi mindent megenged a gyerekének, hagyja, hogy a gyerek akarata érvényesüljön és, hogy tulajdonképpen a nyúl viszi a puskát. Most, aupair-ként újranézve már teljesen másként gondolom, egyes jeleneteknél 'majd elájultam és esküdöztem, hogyha az én kölyöm (akár saját, akár akire vigyázok) visekelkedne így, akkor megeshet, hogy kiosztanék pár sallert. Most, hogy fordult a kocka, és már nem vagyok gyerek, hanem pont, hogy rájuk vigyázok és felelek értük vált világossá számomra, hogy mennyire megváltoztatta a dolgokhoz való hozzáállásomat az aupair munka. Benőtt a fejem lágya, hogy úgy mondjam (de csak egy kicsit :)).

Ginával "eszmét cserélünk"

A Házigazdával :)

Kezemben a legjobb barátom :)

Éhenkórászok:)


A film után már elég késő volt, szóval szedelőzködni kezdtem és Reni rezidenciáját 9 körül hagytam el. 11 is elmúlt már, mire hazaértem és nem is volt másra időm, csakhogy összekészítsem a dolgaimat a másnap esedékes windsori kirándulásra, aztán eltettem magam aludni.


Vasárnap Windsorba mentem,ugyanis  már régóta szerettem volna megnézni magamnak a kastélyt és a várost, ami csakugyan annyira gyönyörű a valóságban is, ahogyan a neten olvastam és mások elmondták. Kb két hete, a fészbúkos aupair csoportban egy lány, Nóri felvetette, hogy azon a hétvégén, mikor St. Patrick nap lesz (március 17) elmehetnénk egy csoportos kirándulásra, elvégre a kastély egy afféle must see ha Angliában vagy és ráadásul Londontól sincs messze. Nagyon megtetszett az ötlet és rögtön csatlakoztam is a kisebb társasághoz. A múlt héten, a hétvégéhez közeledve kirajzolódott, hogy kik jönnek és küldtem nekik egy körüzenetet a részletekkel és az indulással kapcsolatban. Végül egy 5 fős banda jött össze, mindannyian új arcok és egyikünk sem ismerte még ezelőtt egymást személyesen. A kirándulók: Nóri, Renáta, Virág, Aliz und ich. Renivel, Viággal és Alizzal a Clapham Junction vasútállomáson találkoztunk 9:30-kor. Mindenki rögtön megtalálta a másikkal a közös hangot, már ekkor tudtam, hogy szuper napot fogunk együtt tölteni. Renivel gyorsan beszaladtunk a Sainsbury's-be egy kis tunning-ért, azaz kóláért, csokiért, fánkért és chips-ért:) A rövid -ámde annál fontosabb- shopping után elindultunk a vágányunk felé.
Úgy beszéltük meg, hogy az 5. lánnyal, Nórival a vonaton találkozunk, mégpedig a negyedik vagonban. Meg is kerestük a vágányon a negyedik vagon helyét és vártunk, hogy befusson a vonatunk. Itt kezdődött a "szőkeségünk" aznapi első fejezete:) Borzasztóan el voltunk foglalva azzal, hogy a jó vagonba szálljunk majd be, ebből kifolyólag nem vettük észre, hogy az első vonat, ami beállt a vágányra nem Windsor felé, hanem a Reading felé tartó vonat volt. Mi viszont, hogy, hogy nem, de felszálltunk (rohantunk) erre, és még örültünk is a fejünknek, hogy elértük, királyok vagyunk..A vonatban aztán nekiláttunk Nóri keresésének, akivel ugyebár még egyikünk sem találkozott, így csak Nóri korábbi üzenetére hagyatkozhattunk, miszerint esőkabátban lesz és állni fog. Bejártuk először a 4. vagont, és miután konstatáltuk, hogy Nórinak nyoma sincs, átfésültük a többit is, ám még mindig nem találtuk. Ekkor egy fél pillantás erejéig én ránéztem a vonaton található kijelzőre, és rájöttem, hogy Nóri valószínúleg jó helyen van és jó vonaton, éppen csak nekünk sikerült felszállunk egy totál máshová tartó vonatra. Hosszú sípszóval elfedett kármomkodás következett részemről, a többiek megkérdezték mi bajom van, benyögtem a szitut, ami belőlük is hasonló reakciókat váltott ki. Azonban nem volt idő az idegeskedésre, a következő megállónál, Barnet-nél le is pattantunk a vonatról, és ötletelésbe fogtunk, hogy hogyan tovább. Az semmiképp sem működött volna, hogy visszamegyünk a következő vonattal Clapham-be mert Clapham-ből a vonatunk(amin Nóri volt) indulásáig csak pár perc volt hátra, így sosem értünk volna vissza időben. Gondoltam, felhívom Nórit, hogy ne szálljon fel a 9:54-es vonatra, hanem maradjon ott a vasútállomáson, és várja meg amíg visszaérünk, hogy aztán a következő vonattal együtt mehessünk Windsorba. Ezzel az volt a gond, hogy Nóri telefonja lemerült,hiába hívtam válasz nem érkezett, ígyhát egy pillanatra bepánikoltam, hogy akkor így hogyan fogjuk vele tudatni, hogy rossz vonatra szálltunk és ne várjon ránk?! Ezután belém hasított gondolat, hogy ha a Windsor felé tartó vonat is azon az útvonalon megy végig, amelyiken a reading-i , akkor a windsori vonatnak meg kell állnia Barnetben is, ahol mi éppen rostokoltunk. Elrohantam a legközelebbi kijelzőig és örömújongásban-ugrándozásban törtem ki, mikor megláttam, hogy a következő vonat Windsor felé megy. :)) Nem is volt sok hátra a vonat érkezéséig, felszálltunk rá és rögtön megpillantottuk Nórit, aki már messziről integetett nekünk. Elmondta, hogy látott minket felszaladni a reading-i vonatra és nem igazán tudta mire vélni a szituációt, de mire utánunk kiabálhatott volna mi már eltűntünk a vagonban.:)  (Onnan tudta, hogy mi voltunk, mivel előzetesen megírtam neki, hogy piros gatyában leszek). Ekkor már mindannyian megkönnyebültünk, akármennyire is hülyék voltunk de jól alakult minden, köszönhetően annak, hogy a vonatok ugyanazon az útvonalon mentek, tehát tulajdonképpen csak annyi történt, hogy nem Clapham-ben, hanem Barnetben szálltunk fel a jó vonatunkra.:)

Az út Windsorba mindössze egy órát vesz igénybe. Ezt elütöttük egymás megismerésével, mindannyian röviden összefoglaltuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, meddig maradunk és mennyire nagyon "élvezzük" az aupairkedést. A 'bemutatkozósdi' után itt is volt az ideje szedelőzködni és 11 előtt pár perccel leszálltunk Windsorban. Az eső már ekkor csepergett, de az én kedvemet semmi nem tudta volna elrontani, hihetetlenül vártam már, hogy felfedezzük a kastélyt és, hogy egy jót sétáljunk a városban /parkokban.
A Windsor-kastély hatalmas. Nincs is nagyon kifejezés a méretére, gigantikus, olyan nagy, hogy lehetetlenség egészben lefényképezni, legalábbis közelről. Messziről vagy a levegőből lehet csak lefotózni teljes valójában. Én nem először voltam Windsorban, még másfél éve a legelső hosztcsaládom elvitt a Legolandbe, ami szintén Windsor-ban található, viszont jó messze a kastélytól, dombokra építve. A vidámparkból gyönyörű kilátás nyílt a windsori tájra nameg a teljes kastélyra és az embereket kvázi jobban érdekelte, hogy a kastélyt fozózzák, mint maga a Legoland és a legóból készült építmények. Kérdő tekintetemet látva a hosztapám elmondta, hogy azért bámulja mindenki a kastélyt, mert máshonnan nem látható be egészben, ha maga a kastély előtt sétálgatsz, teljesen biztos, hogy nem fogod tudni lefényképezni rendesen. Egyszóval nem semmi méretarányokról beszélünk.

Egy kis info a kartélyról (wikipédia):
"A windsori kastély az Egyesült Királyságban, Berkshire megyében található. A világ legnagyobb jelenleg is használt kastélya, I. Vilmos angol király korából maradt fenn. A kastély területe körülbelül 45 000 m².A londoni Buckingham-palotával és az edinburghi holyroodi palotával egyetemben a windsori kastély egyike a brit királyi család legfontosabb rezidenciáinak. II. Erzsébet brit királynő az év sok hétvégéjén tölti szabadidejét a kastélyban. Hivatalos és privát ügyeit egyaránt itt intézi. Anglia, illetve Nagy-Britannia legtöbb királyának és királynéjának nagy hatása volt a kastély építésére és fejlődésére. A történelem során a windsori kastély egyaránt volt helyőrség, erőd, otthon, királyi székhely és börtön is. Az évek során a kastély története és a brit monarchia elválaszthatatlanul összefonódtak. Amikor az országban éppen nyugalom volt, akkor a kastélyt folyamatosan bővítették hatalmas termekkel, grandiózus apartmanokkal. Amikor háborúk dúltak, Windsor védelmét megerősítették. Ez napjainkig így folytatódik. "Mit mondjak, én is szívesen tölteném a hétvégéimet eme gyönyörű palotában, de azért is sokat adnék, ha csak egyetlen weekend erejéig itt lakhatnék. A kastély engem teljesen elvarázsolt, nagyon szeretem a történelmet és szenvedélyem az olyan helyek meglátogatása, amelyek évszázadokkal vagy akár évezredekkel ezelőtt is itt álltak. (Edinburgh-ben is felkerestük a kastélyt és tavaly nyáron a Stonehenge-et is megjártam már.) A belépő ára 17, 95 font, ami tán első hallásra borsosnak hangzik, de ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor én azt mondom: a Világ legnagyobb kastélyába való belépésért ez a pénz 'bagónak' számít, ráadásul ha a kijáratnál lepecsételted a jegyed, akkor az egész évre érvényes lesz. Úgy bizony, tehát egyszer kell csak kifizetni a belépőt és a következő évben annyiszor mész vissza, ahányszor csak akarsz. Én elhatároztam, hogy az elkövetkező időkben rendszeres látogatója leszek a kastélynak, elvégre a jegyem már megvan, az út vonattal csak egy óra és mivel nekem vagy Railcard-om (kedvezményt biztosít a vonatjegyekhez) így a return jegyem Windsorba csak 7 fontba kerül :) Szövegelek itt feleslegesen, pedig gondolom mindenki inkább a képekre kívácsi.:)





 




 
 
 

 
 
 

 
 
 

 
 
 














 
 
 

 
 
 

 
 
 

 
 



 
A kastély annyira szép és elengáns, hogy arra nincsenek is szavak. Pár mondatban azért megpróbálom összefoglalni: nekem nagyon tetszik, hogy a palota egy zöld övezetben fekszik, tulajdonképpen harapni lehetett Windsorban a levegőt és érezhető a különbség a londoni szmogos légkör és a windsori, hihetetlenül tiszta, már-már varázslatos atmoszférája között. Mint ahogy a képeken is látszik, minden elképszetően tiszta és zöld, és ez nem csak a kastélyban van így, hanem az egész városban tul.képp egy papírlapot nem láttam eldobva az ott töltött nap folyamán. Windsorban az összes ház régi építésű, ám egyik sem lepusztult; minden felújított és letisztult, azonban az egész városból árad a történelmi hangulat. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszene és régimódinak találnák, de számomra Windsornak olyan varázsa van, amelyet legutoljára csak Edinburgh-ben éreztem. Érzem a természet közelségét, a régmúlt idők lenyomatát, ugyanakkor a városban a modern élet minden "eszköze", formája megtalálható: van hatalmas shopping center, meki, gyönyörű sétálóutca stb.

A kastélyban kb 3 órát töltöttünk, tán nem is érdemes említenem, hogy nem tudtuk bejárni az egészet. Az épület belsejében tilos fényképezni, így sajnos nem tudom megmutatni nektek azt a pompát és fényűzést, ami odabent található, de ha egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor azt kell mondjam, hogy bár megfordultam már jópár kastélyban és elegáns helyen, de ekkora luxussal, ilyen letisztult építési-és dekorálási stílussal még sehol nem találkoztam. De nem is akármilyen kastélyról beszélünk; ha egyszer ez a Királynő kedvenc nyaralója és elődei is szívesen időztek itt a 11. század óta, akkor nem csoda, ha az építészek és mesteremberek nem bízták a véletlenre és kitettek magukért. 1992-ben a kastély jókora része elpusztult egy tűzvészben, ámde az angolok nem a siránkozásról, sokkal inkább a kitartásukról híresek, mondanom sem kell, hogy nemcsak, hogy újjáépítették, de még az elsőnél pompásabb építményt emeltek. Ezt szeretem nagyon az angolok hozzáállásában, leég, elpusztul valami? Oké, segáz, építünk egy jobbat és nagyobbat :)
Még egy érdekesség: A szuvenírboltban lehet kapni Magyar Tokaji Aszút, potom 60 font egy üveg (21000 forint). A címkéjére rá van írva, hogy kifejezetten a Windsori Kastélynak palackozták és a leírás a Világ legjobb borvidékeként nevezi meg Tokajt. Ez azért nem semmi:) Eszerint még a Királynő is felhajthat néha egy-egy pohárkával:) Nem kicsit voltam meglepve, mikor az ajándékboltban körözve ráakadtam a Tokaji-ra (a lányok meg is jegyezték, hogy na ki az, aki egyből az alkoholkészletet sasolja :) és meg kell mondjam, dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor megláttam a borocskánk borsos árát és a Világ legjobb borvidéke feliratot.
Mindenkinek, aki Angliában jár nagyon ajánlom útbaejteni a kastélyt és Windsor városát, nem fogjátok megbánni:)


Mikor a kastélyban végeztünk (aznapra) már szakadt az eső. Egyrészt emiatt, másrészt mert éhesek voltunk úgy határoztunk, hogy beülünk a mekibe. Ahogy említettem, Windsorban minden irányból körülvesz a történelem, még a Mcdonald's is egy tipikus régi épületben található. Itt elültünk mint a befőtt egy jó órát, aztán Nóra úgy döntött, mégegyszer visszamegy a kastélyba, mi pedig célba vettük a közelben található shopping center-t. Nem, még kirándulás alatt sem bírjuk ki, hogy ne költsünk pénzt. Eredetlieg csak a Waitrose-ba akartunk benézni feltankolni egy kis rágcsát, de a sétálóutcán belebotlottunk a kedvenc boltjainkba és nem tudtuk megállni, hogy bemenjünk. Én múlt héten már tartottam egy kisebb ruhabeszerző körutat még itthon, tehát Windsorban esküdöztem, hogy csak nézek, de nem veszek...Arról nem is beszélve, hogy a múlt heti, itthoni shoppingom során is sikerült kb a kétszeresét elköltenem annak, amit eredetlieg terveztem. Aki nőből van, valószínűleg jól ismeri a metódust: bemegyek a boltba egy konkrét kis listával a fejemben, hogy mire van szükségem és mire érdemes pénzt kiadni, majd ennek a háromszorosát vásárolom össze hirtelen felindulásomban.:D Valahogy így történt ez múlt héten is, szóval mikor a csajokkal shoppingoltunk Windsorban én nagyon igyekeztem tartani magam, hogy azon a héten már ne költsek többet. Na ehhez képest, én voltam az egyetlen, aki  szatyorral távozott az üzletekből, de nem kell nagy dolgokra gondolni:egy pár fülbevalót és egy körömlakkot vettem csak.

Délután 4-kor újra csatlakoztunk Nórához és elindulunk a kastély mögötti parkba egy hatalmas sétára. A park, ami a vár mögött húzódik több kilóméter hosszú, elképszetően zöld (a világon Angliában a legzöldebb a fű ) és valami döbbenetes, hogy milyen nyugalmat áraszt. Ha nem kellett volna elérnünk a vonatunkat és jobb idő lett volna, akkor órákat, de akár egy egész napot is el tudtam volna tölteni itt sétálva. Annak ellenére, hogy végig esett az eső mindannyiunknak nagyon tetszett Windsor ezen része is. Én a nap folyamán legalább százszor elismételtem a lányoknak, hogy ide fogok költözni, nekem itt élnem kell, itt kell lakom, elképesztően tetszett az egész város, ahogy volt. Nóri kb fél 5 körül elköszönt tőlünk mert még szeretett volna lemenni a Temze-partra, mi viszont már indultunk vissza a vasútállomáshoz.







 
 Az internet szerint lett volna 2 vonatunk is Londonba. Az egyik 17:01-kor, a másik 17:10-kor. Mi a 17:10-est terveztük elkapni, ám mikor visszaértünk az állomásra sehol sem láttam kiírva, hogy egyeltalán létezne ez a 17:10-es vonat. (A 17:01-es meg már elment.) Meg is kérdeztem az információs pultnál ülő hölgyet az "anomáliáról", mire meglepettségemre közölte, hogy nincs és soha nem is volt 17:10-es vonatuk. Mondom, az nagyon frankó, mert a társaságból ketten is állítottuk, hogy láttunk ilyet a neten. Mindegy, nem volt mit tenni, megvártuk a 18:01-es vonatot. A csajok falatoztam, Reni és Aliz beburkolták az útközben a mekiben vett menüt, én pedig más dolgom nem lévén felavattam az aznap vásárolt körömlakkomat :))  Kinek mi ugyebár..:D Lányoknak evészet, nekem körömfestés, ott a k*rva hidegben :)

 
 
 Este 7 körül értünk vissza Londonba, Clapham Junction-nál pedig gyors búcsút vettünk és mindenki ment a maga útján hazafelé. Összegzésként elmondhatom, hogy imádtam a vasárnapot, a koránkelés és a reggeli lustaság/fáradtságom ellenére hihetetlen napot sikerült zárnom, nemcsak, hogy felfedeztem mégegy, számomra új várost, ami már nagyon régóta a bakancslistámon szerepelt, de sikerült néhány új barátot is szereznem. A kis társaságunk minden tagja nagyon aranyos, mindannyiukat a szívembe zártam és egész biztos, hogy nem ez volt az uccsó közös bandázásunk. A lányoknak is vannak konkrét terveik,hogy hová szeretnének még eljutni, és ami még ennél is jobb, hogy ezek nagyrésze egyezik az enyémmel, egyszóval lesznek még felfedezőtúrák a jövőben :)

Vasárnap szerintem minimum 15 kilométert biztosan legyalagoltunk, de lehet, hogy keveset mondtam. Nem is csoda, hogy hazaérve kidőltem, mint egy cövek, és a levegővételen kívül semmihez nem volt erőm.:D

Hétfőn is dögfáradt voltam egész nap, valahogy úgy működik ez, hogy a hét elején pihenem ki a hétvége fárdalamait, nem pedig hétvégén az aheti megpróbáltatásokat. Magamban már szépen el is terveztem délután, hogy aznap este jó korán megyek majd aludni, erre  délután 5 körül üzeneteket kaptam: Ákos, és a francia srác, Rémi kb egyszerre írtak rám, hogy menjek velük este a belvárosban egy ivászatra. A dolog apropója, hogy Réminek ez az utolsó hete Angliában, pénteken végleg hazaköltözik Franciaországba, szóval ez afféle búcsúparty féleség lenne. Okés, gondoltam mért ne-és ezzel meg is volt az aznap esti program. Hozzá kell tennem, hogy nem ment ilyen könnyen, nem csak az én elhatározásomon múlott, hanem a hosztanyámat is meg kellett kérdeznem, hogy kellek-e aznap este. Bár egy kicsit a nyakára kellett járjak-mert nem vette fel a telefont és az sms-eimre sem érkezett reakció-, de én fejben már eldöntöttem, hogy ott leszek az esti 'züllésen'. A hosztmutter-től is megkaptam az áldást, úgy este 7 körül hívott, hogy egy óra mulva itthon lesz és mehetek Isten hírével.
Ákosék már este 8kor összegyűltek a koktélbárban, mivel én csak 8 után szabadultam el itthonról, tudtam, hogy nem érek oda kezdésre, gondoltam fasza, mindenki lerészegedik, mire odaérek :D Valamikor negyed 10-re sikerült beesnem a bárba és ki is kértem a koktélomat. Mai Tai-t ittam, nagyon finom volt, de megmondom őszintén nem volt túl erős, kis túlzással még egy málnaszörpben is több alkohol van, mint amennyi ebben volt. Nem csoda, hogy a fiúk és a kollegájuk előtt bár már 3 üres pohár volt és éppen a negyediket szorongatták, de senki nem volt berúgva, csak nagyon minimális spicces állapotban. Nekem aznap este tilos volt sokat inni, egyrészt, mert másnap reggel 7-től dolgoztam, másrészt pedig interjú, volt egy családdal. (...) A koktéljaink mellett egy jót beszélgettünk, volt is miről, mert Rémivel már vagy egy hónapja nem találkoztam és Ákos pedig élménybeszámolót tarott a németországi vakációjáról, plusz megismertem egy kollégájukat, egy nagyon aranyos lengyel csajszit. Ment a szövegelés és a hülyéskedés egész este ezerrel. Képek is készültek, de azok azt hiszem nem a blogger felületére lettek kitalálva :)) Mint mondtam, Rémi pénteken hagyja el végleg az országot, így hétfő este, mielőtt hazaindultam volna meginvitált egy utolsó közös ebédre, amire szerdán kerítettünk sort (erről viszont majd a következő bejegyzésben, elvégre annak is szólnia kell valamiről ). Én kb fél 12-kor hagytam el a társaságot és a koktélbárt, majd valamikor hajnal fél 1 tájékában sikerült hazakeveredni. Ennyit arról, hogy korán menjek aludni. :D Kb hajnal 2-ig kockultam (fel nem fogom, hogy képes a facebook ennyi időt elvenni az életemből), aztán alighogy letettem a fejem a párnára már húztam is a lóbőrt.

Kedden pedig megvolt eddigi aupair pályafutásom legszuperebb interjúja, az eddigi leszszuperebb családdal. A részletekbe nem megyek bele, mert így is elég hosszúra nyúlt a mai mondókám, de annyit előrebocsájthatok, hogy eddig nem is gondoltam volna, hogy vannak ilyen családok, akik ilyen jó feltételeket kínálnak és az anyuka is rendkívül szimpatikus volt. Holnap jövök a részletekkel!:)
 

2013. március 19., kedd

Süss, főzz, nem csak angolosat!


Avagy angliai gasztronómiai-és főzőtapasztalataim következnek.:)
Nemrég, a fél éves összefoglaló bejegyzésemben említettem, hogy milyen rengeteg szabadidőm van, ámde nincs mivel eltöltenem, lévén, hogy sz*r az idő, (tehát szabadtéri programok kilőve) és a netezésre is rá lehet unni (mit mondjak, az elmúlt févében amennyire függő lettem, legalább olyannyira megutáltam a social network-öt, de ezt majd tán egy másik bejegyzésben, mert megér egy külön misét.) Tehát mit lehetne csinálni-gondolkodtam magamban és belém hasított a gondolat, hogy "te hülye, mért nem fejleszted a főzőtudásodat, ki sem kell mozdulnod otthonról (még boltba sem, mert online vesszük a kaját) és legalább megtanulsz rendesen főzni ?!" Brilliánsabb ötletem nem is támadhatott volna. A dologhoz hozzátartozik, hogy tudok főzni, a gyerek kajáit mindig én készítem el, igaz, hogy neki csak egyszerűbb ételeket, pl tésztát és hasnolókat főzök, de ezen felül  nekem és a szülőknek heti 2-3-szor én főzöm a vacsorát. Mielőtt Angliába jöttem a főzőtudásom a nullával volt egyenértékű. Ezt mindenféle túlzás nélkül mondom, annyiban merült ki a "tudományom", hogy ki tudtam főzni a tésztát (de néha ezt is sikerült elk*rni.) Ezenfelül mindent idekint tanultam meg és mivel alkalmazkodnom kellett az aktuális családjaim igényeihez, így elég széleskörben szereztem főzőtapasztalatot. A legtöbb főzőtudásom a mostani családomnál ragadt rám, bár az előző családjaimnál is fakanalat ragadtam időről időre. A jelenlegi helyemen a legtöbbször bolognai spagettit, stir fry-t (kínai étel), chilli-t, lecsót, rakott krumplit és hasonlókat készítek. Ebből az egészből azt akartam kihámozni -csak fecsegek itt a semmiről, ami szuperül megy- , hogy tudok főzni, viszont mi lenne, ha kipróbálnék számomra új, nehezebb recepteket, esetleg megpróbálkozhatnék igazi tradicionális angol ételekkel is. Mert az egy dolog, hogy a magyaros kaják remekül mennek, - ennek én is örülök, főleg mert hiányoznak az otthoni ízek, - de ha elmondhatom, hogy én az angol ételeket is el tudom készíteni, akkor az azért már valami:)

Múlt szerdán átnyálaztam a receptkönyveket és letettem a voksomat a Sheperd's Pie mellett. Ha nagyon le akarnám fordítani, akkor ez bárányhúsos pitének felel meg. Igen. Húsos Pite. Annak idején, mikor kijöttem és még új voltam, a Jóisenért nem lehetett volna engem rávenni, hogy húsos pitét egyek, nemhogy elkészítsem. Az én fejemben, a kelet-európai berögződésemnek köszönhetően a pite egy süteményfélét jelent, édes töltelékkel, pl alma, túró, szilva stb. Ki van csukva, hogy én "húsos sütit" egyek, meg hogy néz már ki, hogy egy olyan dolog, ami az én ízlésvilágomban édes és desszertként tartom számon, húst tartalmazzon-gondoltam magamban még az elején. Az aggályaimat az is tetézte, hogy a legelső húsos pite élményem, még a legelső családomnál nem más volt, mind Kidney Pie, azaz a vesepite. Ez nálam tényleg a csúcsok csúcsa volt, alapból gusztustalannak tartottam magát az ötletet, hogy egy pite húsos legyen, de hogy mindennek tetejében belsőséget tartalmazzon!! Áhh, hamarabb vágom le a nagylábujjaimat és kenem be a helyüket friss citrus illatú domestosszal minthogy belsőséget egyek:). Amikor a pite még a sütőben figyelt már érdekes illataromák tejengtek a házban és esküdöztem, hogy nem fogom megkóstolni. Valahogy mégis rávettek, ígértek fűt-fát, hogy mennyire finom lesz. Meg kell mondjam, ahhoz képest amire számítottam egyeltalán nem volt rossz, tehát fogjuk rá, hogy kellemesen csalódtam. Bár hozzá kell tennem a sztorihoz, hogy a vese nagy része a tányéromon maradt:) Végtére is annyira nem volt vészes,tehát abban maradtam magammal, hogy, ha valaki elém teszi a jövőben vesepitét, akkor megeszem, de magamtól biztos nem kérném vagy készíteném. Ez volt tehát az első "találkozásom" az angol húsos pitével, de nem voltam elragadtatva, így innentől kezdve kerültem ezt az étket, mint ördög a tömjénfüstöt.

Aztán a második családomnál az anyuka egyszer Sheperd's Pie-t készített. Ez a pite nem belsőségből, hanem bárányhúsból készül. Nem is tésztában van,-mint ahogy a piték többsége-, hanem krumplipüré adja a körítést. Ez már sokkal inkább fogamra való volt, be is toltam belőle egy jónagy adagot, eztán pedig anyuka a kezembe nyomta a receptet, hogy "akkor lehet elkészíteni, ha ennyire ízlik" :) Nem kellett kétszer mondani, mert tényleg nagyon megszerettem. A tavalyi év folyamán egyszer készítettem csak el ezt az ételt, de nagy sikere volt.

Vissza múlt szerdához: A sheperd's pie tűnt a legjobb választásnak a receptek közül és már régen is ettem, szóval mikor rátaláltam a receptre, nem volt kérdés, hogy ezt csinálom meg. Körülnéztem, és volt otthon minden, ami kell, így neki is ugrottam. Atyaég, mennyi munka! A pite két részből áll, az alsó réteg a bárányhús (darált), amibe belekeverünk fahéjat, petrezselymet, borsot, apróra vágott répát és még néhány fűszert, megfőzzük majd az egészet egy jénai tálba öntjük és egyenletesen eloszlatjuk. A pite teteje pedig nem más, mint krumplipüré. A krumplipürét nagyon sűrűre kell készíteni, és a jénaiban eloszlatott bárányhusi tetejére kell önteni és egyenletesen eloszlatni. Ennek a tetéjre reszelt sajtot és apróra vágott újhagyma darabkákat szórunk, majd betesszük a sütőbe fél órára, amíg a krumplipüré aranybarna nem lesz.  A recept nem nehéz, viszont mivel két részből áll az étek, így sokáig tart és pepecselős az ekészítése. Az eredmény viszont mindent megér, meg kell mondjam, nekem ez a kedvenc angol ételem, és nem csak az angol ételek közt, hanem úgy ámblokk, az összes általam kedvelt étel között előkelő helyet foglal el. Egy nagy jénai tálat teljesen kitöltött az általam sütött pite. Mikor a szülők hazajöttek, neki is estünk. Én egy pici szeletet ettem, felmentem vele a szobámba és mikor kb fél óra múlva ismét lementem, meglepetten konstatáltam, hogy a szülők úgy ahogy volt, befalták az egészet. Egy morzsányi nem maradt belőle. Ezt nagy megtiszteltetésnek vettem, mert ha ők, akik angolok ennyire szerették a pitét, amit számomra idegen nyelvű recept alapán csináltam, akkor annyira nem lehetett rossz és nem vagyok elveszve, mint szakács. :) Meg amúgy mit mondjak, nekem is ízlett, megérte a közel 3 órát tartó fáradozást. Én ketchup-al szoktam enni, mert szerintem enélkül egy kicsit száraz és a ketchup ad neki egy kis pikáns aromát, de nem kötelező, a hoszték pl annélkül eszik.


Ekkora tál vált köddé fél óra alatt:)

 
Keresztmetszet (nem saját kép)


A múlt hét folyamán nem  a sheperd's pie volt az egyetlen gasztronómiai remekem, hanem a pogácsa is, amit Reni "bulijába" vittem. Reninél volt egy kisebb összejövetel a baráti társaságnak és mivel csak magyarok voltunk, természetes volt, hogy a magyar konyha remekei közül főzünk/sütünk valamit. Reni és Gina bablevest és túrógombócot csináltak (a magyar boltban vették meg a túrógombóc hozzávalóit-csak mert kaptam ilyen jellegű kérdést itt a blogban már) én pedig a pogácsasütést vállaltam. Ezelőtt én mindössze egyszer sütöttem pogácsát életemben, még pár hónapja, a jelenlegi családomnál, de mit mondjak, nem lett túl nagy szám, oda is égettem és az elkészítési metódusban is elcseszhettem valamit, mert kicsit furi íze lett. Hehe. Tehát gondoltam ezúttal oda kell tennem magam, hogy a mostani pogi jobb legyen, mint az előző, elvégre a barátaim szemét mégsem szúrhattam ki valami huszadrangú pogira halványan emlékeztető tésztaféleséggel.:) Mivel nem komálom, hogy a pogi tésztáját keleszteni, dagasztani kell, ígyhát örültem, mint majom a fárkának, mikor a neten találtam egy olyan receptet, ami ezek kikerülésével készítni a pogácsát.

Ez a recept tényleg annyira egyszerű, hogy még egy félkarú csimpánznak sem okozna gondot az elkészítése. Engedjétek meg, hogy megosszam veletek, szerintem nagyon hasznos és időtakarékok, én az előkészületetktől az 5 tepsi kisütésén át a konyha teljes rendberakásáig 2 órát sem töltöttem a sütögetéssel.

Amire szükség van: 400 gramm liszt, egy csomag élesztő, 250 gramm margarin, 2 dl tejlöl, egy kis reszelt sajt a tésztához, valamint a tetejére egy kevés és tojás.
A lisztet, az élesztőt, a vajat, a tejfölt és a reszelt sajtot jól összegyúrjuk. Ha száraz, egy pici tejet tegyetek bele (nekem az volt, de a tej megoldotta). Ha ez megvan, nem kell sem dagasztani, sem keleszteni, hanem nyújtsátok ujjnyi vastagságúra a tésztát, majd szaggassátok ki. A személyes trükköm: mivel nincs kör alakú szaggatónk meg amúgy is, nem kell a fenének sem, hogy a szétszabdalt tésztát újra kelljen gyúrogatni, így a kinyújtott tésztát késsel pici kocka-vagy téglalap alakúra vágom. Így egy az egyben kb 2 perc alatt ki lehet alakítani a kis kocka formákat, nem kell a leesett tésztadarabkákat újra és újra összegyúrni. Ha kész a szaggatás a pogik tetejét megkenem tojással és teszek rá egy pici sajtot. Egy tálcán (amire zsírpapírt helyezek) egymástól két cm távolságra elhelyezem a pogikat, és 12 percre bedobom a sütőbe. Ahogy kész, már lehet is enni. Rendkívül egyszerű és hihetetetlenül finom. Ha vendégségbe viszitek vigyázzatok, nehogy elkapjon titeket a hév és megegyétek egy ültő helyetekben.:)) A díszes társaságunkban mindenkinek nagyon ízlett és mivel az előző pogácsám nem sikerült valami jól, így nem tagadom büszke voltam magamra, hogy végre el tudtam készíteni:)

Ennyit a gasztronómiai tapasztalataimról. Nem vagyok amúgy egy konyhatündér, mielőtt Angliába jöttem soha nem közelítettem meg főzési szándékkal a konyhát, és magamat is megleptem, hogy mennyit sikerült itt fejlődnöm. Nemcsak, hogy rendszeresen főzök, de még élvezem is. Ugyan ez egy aupair blog, de gondoltam megosztom magasröptű gondolataimat is a konyhából, meg ki tudja, hátha valamelyik kollégámnak jól jön a fent megírt receptek valamelyike.

A következő bejegyzésben (holnap közzéteszem) a hiper szuper hétvégémről írok, az ereszd el a hajamat partiról Reninél valamint a windsori kirándulás részletei is jönnek, gyönyörű képekkel:)

2013. március 13., szerda

Rainroom kiállítás másodszor, újra családkeresőben és a nőnapi parti

Korábban már említettem a Randoom Rainroom kiállítást a blogban. Ennek a kiállításnak a lényege, hogy bemész egy sötét szobába, a plafonon található álmennyezetből szakad az eső, viszont a mozgásérzékelőknek köszönhetően rád nem esik, csak körülötted. Nem számít mit csinálsz, ugrálhatsz jobbra-balra, kinyújthatod a kezed, rohangálhatsz az esőben, de egy csep víz sem fog rád esni. Alapvetően már az egy nagyon nagyszám és hatlamas idea, hogy zárt térben esőt hoztak létre, de hogy ezt megspékelték azzal, hogy az ember istent játszhat és irányíthatja az esőt, ez valami fenomenális. Mindenképpen meg szerettem volna lesni magamnak eme kisebb csodát, és már egy hónapja, Annával elmentünk a Barbican-hoz, egy vasárnap délelőtt, méghozzá nyitásra, de a biztonsági őr figyelmeztetett minket, hogy 4 órás lesz a sorbanállás és különben sem vagyunk normálisak, hogy hétvégén jövünk. Szerényen javasolta, hogy menjünk vissza egy hétköznap, amikor a sor általában csak fele akkora a hétvéginek.

Az első kísérletem tehát, hogy bejussak az esőszobába sikertelennel bizonyult, de én mindenképp meg szerettem volna nézni magamnak a helyet. Néhány hete Zsófi mondta, hogy őt is érdeklik az efajta őrültségek (tán még emlékeztek, hogy ő volt az, aki a Winter Wonderlandon a legtöbb eszement hintára felült velem), tehát ha még én sem jutottam be akkor mehetnénk együtt is. Már 2 hete el akartunk menni, de én a változatosság kedvéért lebetegedtem (2 hónap alatt zsinórban negyedszer), így a kiállítás meglátogatására múlt héten csütörtökön kerítettünk sort. Mikor még Annával mentünk a kiállításra, a biztonsági őr azt mondta, hogy hétköznap nincs nagy sor, maximum 2 óra a sorbanállási idő. (Ez sem hangzik rövidnek, de a 4 órához képest még mindig baráti.)
A kiállítás 11-kor nyit, Zsófival azt beszéltük meg, hogy fél 11-kor találkozunk a Barbican metrómegálló előtt. Mivel én már 10 óra után pár peccel odaértem, gondoltam elsétálok a metrótól 10 perce lévő Barbican Centre-be, hogy beálljak az esetleges sorba (mert általában már nyitás előtt 1-2 órával odacsődülnek az emberek.) Mikor a Barbican-ba értem láttam, hogy egy ember sem áll sorba, meg is örültem, mint majom a farkának, hogy mi leszünk az elsők. Azonban ahogy közelebb mentem a kiállítás termének ajtajához, (ahol legutóbb annyian álltak, mint egy kisebb tüntetésen), láttam, hogy bár még mindig kinn vannak a Rainroom plakátjai, de őrök sincsenek. Egyből leszólítottam a közelben ülő, nagyon cuki portás srácot, hogy a kiállításról érdeklődjek. Mikor a csávó meghallotta, hogy a Rainroom-ra jöttem, a tekintete akkor sem lehetett volna meglepettebb, ha magának a Halálcsillag-nak a bejáratát kerestem volna! Miután túljutott a meglepettségén közölte, hogy a kiállítás már majdnem egy hete bezárt szóval ne keressem. Nem akartam hinni a fülemnek és azt hiszem a szívverésem kihagyott egy pár pillanatra. Ugyanis én mikor pár hete nézegettem a neten a nyitvatartást, úgy láttam, hogy március 24-ig nyitva lesz, szóval vagy én vagyok a nagyon hülye és totál rosszul emlékszem, vagy előbb bezárták a helyet. De miért is tettek volna ilyet, ha egyszer nagyon népszerű volt a kiállítás, így nincs kizárva az első esetőség sem :)
Megkéreztem a cuki csávót, hogy örökre bezárt-e a kiállítás vagy csak szünetel (van ilyen.) Megerősített abban, hogy végleg bezárt és hozzátette, hogy ne aggódjak, ez egy mozgó kiállítás így a jövőben New York-ban vagy valahol még biztosan láthatom az esőszobát. Akkor ott helyben azt hittem, hogy kiállok a vallásomból, mert már másodszorra próbáltam bejutni és nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik, hogy pont akkor "csapják be az orrom előtt az ajtót" amikor történetesen még a sort is lett volna időm kivárni.

Visszaindultam a metróhoz, felhívtam Zsófit, hogy közöljem a helyzetet. Zsófi reakciója is hasonlított az enyémhez, tul.képp még telefonon keresztül is hallottam az 'A' hangot, amit az elpattanó idegszála okozott, mikor benyögtem a nagy hírt. Gondoltuk ha már ilyen szépen összejöttünk és benn voltunk a belvárosban kihasználjuk a délelőttöt és elmentünk window-shoppingolni. Nem vettünk semmit, de jópár boltba betértünk, mindegyikben jó sokat időztünk, szemrevételeztük a kínálatot, közben megvitattuk az 'élet nagy dolgait', pl, hogy melyikünknek melyik bögre vagy fülbevaló tetszik és hasonlók. Fél 12 körül pedig beültünk a mekibe, ahol torkoscsütrötök alkalmából megajándékoztuk magunkat egy menüvel: én csirkenuggets-eket, sült krumplit és kólát ettem almáspitével, Zsófi pedig wrap-et és pitét. A mekiben elültünk, mint a befőtt és már egy óra körül járhatott az idő, mikor hazaindultunk. A csütörtöki napból másra nem nagyon emlékszem, szóval gondolom nem is történt semmi.





A családról meg a gyerekről azért nem írok, mert nem történik semmi említésre méltó, minden oké és éldegélünk, mint hal a vízben. Már emlegettem párszor, hogy a nanny-ség felé kacsintgatok és hamarosan át szeretnék nyergelni az ő világukba. Az erről szóló bejegyzést is ígérgetem egy ideje, eddig azért nem tettem közzé, mert konkrét dolgokkal szeretnék szolgálni nem csak tervekkel és feltételezésekkel,holott a bejegyzés jórésze már meg van írva. Hamarosan, - amint alkalmasnak találom az időt -, közzéteszem.
Egy kis ízelítőt, egy-két apróbb információt azonban megosztanék már most. Igaz, hogy mostmár nem aupair, hanem nanny szeretnék lenni, de az aupairworld.com-ra is visszaregisztráltam magam, jobb több vasat tartani a tűzben alapon. Bár ezen az oldalon a családok többsége aupairt keres, nem pedig nanny-t vagy mother's help-et, de korábbi családkereséseim során belefutottam már egy-két jobbfajta ajánlatba, amelyek nem heti 25 óráról és 70 fontról szóltak, hanem ezektől lényegesen jobb feltételeket kínáltak. Tehát "mért ne" alapon összehoztam a profilomat, beleírtam 'minden tudományomat', hogy már majdnem 2 éve "űzöm" ezt a mesterséget, rengeteg tapasztalatom valamint referenciáim is vannak, mindezt pedig megspékeltem barátságos képekkel, többek közt olyannal. amin gyerekekkel vagyok és vidáman mosolygom (kell a propaganda.) Mikor mindezzel megvoltam, az általam szimpatikusnak vélt családoknak elküldtem a jelentkezésemet. Többektől jött is válasz valamint engem is bejelölgettek egy páran, a hét vége felé pedig kezdett leszűkülni a kör az esélyesnek vélt családokra, konkrétan azokra gondolok, akik fizetésben és egyéb körülményekben átmentek a "rostámon".
Egy fiatal házaspár, aki Dél-Londonban lakik elhívott interjúra. Egy másfél éves kislányuk van, heti 4 napot kellene csak dolgozni ám ezt is több pénzért, mint amit a jelenlegi helyemen keresek, és ráadásul mivel csak 4 napot kell dolgozni, így heti 3 napot tudnék dolgozni valahol máshol is, pl kávézóban, vagy akár másik családnál kisegíteni stb, tehát láttam a "fantáziát" a családban, ígyhát igent mondtam az interjúra. Szombat délután elvonatoztam a megbeszélt helyre, Teddington városrészbe. A családdal egy pubban találkoztam, hozták a kislányt is. A szülők nagyon kedvesek voltak így első szimatra, a kislány is nagyon cuki, a család rendelt nekem is italt majd egy jó órán keresztül beszélgettünk. Szóba került, hogy mért szeretnék nanny lenni, az eddigi tapasztalataim és ők is rengeteget meséltek magukról. Végig nagyon kedvesek voltak de ezen felül valahogy nem éreztem semmit, tehát nem volt meg az az "ők azok" filing. Már majdnem 2 éve aupair vagyok, megordultam jópár családnál és azt kell mondjam 100%-ban egyiknek sem voltam tagja, (mit mondjak, volt ahol 0 százalékban sem voltam az), ígyhát a mostani családkeresésemkor ez a szempont, hogy szimatikusak-e a szülők vagy el tudom-e képzelni, hogy családtag legyek náluk már egyeltalán nem számít, ugyanis már rég rájöttem, hogy ez a családtag szöveg csak mese.Vannak családok, ahol jobban bevonják az aupairt a családi életbe (de ez ritka, mint lakatlan szigeten a tömegverekedés), viszont a következő állomásomon, a következő családomban már csak a karrierépítésre fogok koncentrálni valamint arra, hogy minél több pénzt keresssek. Nem igen fog érdekelni, hogy szeretnek-e a szülők vagy jóban vagyok velük, nem fogok senkivel puszipajtást játszani, hanem elvégzem a munkámat és kész. Arra persze ügyelni fogok, hogy egy bizonyos szintű kapcsolatot sikerüljön kialakítani a családdal, hogy azért mégse méla undorral keljen egymást elviselni, de úgy döntöttem, bármilyen családba is kerülök, húzok majd magam köré egy láthatatlan burkot és nem fogom átengedni az esetleges bunkózásokat. Ha nem is lesz majd a leendő családom egy álomcsalád, nem fog érdekelni, mint mondtam, most csak az érdekel, hogy előrébb jussak, minél több célomat, álmomat sikerüljön megvalósítani és, hogy minél többet keressek. Talán anyagiasnak hangzik ez a szöveg, de egy bizonyos ponton túl, (főleg ennyi tapasztalattal a hátam mögött) az ember eljut arra, hogy túltegye magát az esetleges súrlódásokon és ha lesznek is ilyenek, akkor csak azt fogom nézni, hogy mi az, ami miatt én nyomom ezt a melót és nem azt, hogy "jajj, ezek nem vesznek emberszámba. "  Mindaddig amíg a család a fizetés és az előre megbeszélt feltételekkel és körülményekkel kapcsolatban korrekt lesz, én nem fogok problémázni még akkor sem, ha esetlegesen nem ők lesznek a világ legkedvesebb főnökei. Ha belegondolok a jövőben, amikor rendes munkám lesz, nem pedig ez az aupairkedős tengi-lengi akkor sem biztos, hogy épeszű főnököt sikerül majd kifognom, sőt, szerintem minden egyes dolgozó ember anekdotákat tudna zengeni a big boss-ok hozzájuk való viszonyulásáról. Szerintem viszont minden csak hozzáállás kérdése, aki tudja, hogy miért fontos neki a munkája, megvannak a céljai és a motivációja, hogy minél előrébb jusson, annak egy olyan akadály, hogy a főnöke nem a kedvence nem fogja visszatartani a fejlődéstől és a karriere építésétől.

 Egy kis mellékinfó, de erről majd a nanny-s bejegyzésben írok bővebben: eleinte live-in nanny leszek, azaz olyan, aki a családdal lakik. Az indok: egyrészt piszkos anyagiak, mivel ha live-out lennék, ahhoz rendelkeznem kéne bizonyos (nem is kicsi) kezdőtőkével, gondolom nem kell bemutatnom, hogy ez mit takar: min. 2-3 hónap lakbér, ha szobát bérelnék, ilyen-olyan kiadások, merthát a kaja, a tisztítószerek és egyéb kellékek, amelyek a különéléshez szükségesek nem maguktól teremnek. Ezen felül pedig ha majd külön költözöm, azaz elkezdem végre a nagybetűs életet akkor nem árt, ha lesz mellettem egy társ: akár barátnőkkel közösen bérelni egy lakást, hogy legyen kire számítani, meghát az sem utolsó szempont, hogy ne vadidegenekkel kelljen megosztani egy lakást /szobát. Én is tudom, hogy majd a későbbiekben az életem során több mint valószínű, hogy ez elkerülhetetlen lesz, de kezdésként inkább összeállnék pár ismerőssel, baráttal. De ezzel nyilván nem vagyok egyedül, aki élt már külön, bérelt már házat vagy szobát, gondolom mindenki jobban érezte magát ismerőssel, nem pedig valami hót idegen albánokkal /kínaiakkal stb. Az albánok amúgy onnan jutottak eszembe, hogy az előző családom volt magyar aupair-e Tünde,- aki sok évig egy óvodában dolgozott itt Angliában - mesélte, hogy ő 6 albánnal lakott együtt egy bérházban és a házban uralkodó (illetve hát sajnos jelen sem lévő) higéniás körülmények hagytak némi kívánnivalót maguk után. Annyira nem részletezte nekem Tünde a szitut, de nem is volt rá szükség,a néhány elmondott sztori tökéletesen meggyőzött engem arról, hogy mért nem akarok idegenekkel együtt lakni. Ilyenek mesélt, hogy a szemetet hetekig nem vitték ki és népesebb rágcsáló kolóniák tették tiszteletüket a házban, a fürdőszoba olyan gusztustalan volt hogy le kellett volna rombolni, felszántani és sóval behinteni a helyét, valamint, hogy érdekes "illatú" kajákat főztek, szóval a csaj bírta egy ideig, mert legalább olcsó volt, aztán mikor végleg elege lett, összeköltözött egy barátnőjével. Igaz, így nem volt saját szobája, hanem ketten osztoztak egyen, de legalább a körülmények elviselhetőek voltak. Mindezt csak azért írtam le, hogy rávilágítsak: könnyű mondani, hogy költözz külön, megtenni sem egy ördöngősség, de jól meg kell nézni, hogy hová költözik az ember és kikkel. Én azt tanácsolom, hogyha vannak az adott városban/országban ismerőseid, akkor álljatok össze és béreljetek egy kisebb lakást közösen, amit ugyanúgy közös erővel rendben is tartotok.

Jól elkalandoztam, pedig a szombati interjúmról kezdtem írni. Tehát szimpatikusak voltak a szülők, és bár nem volt meg az az "ők a tuti befutók" feeling, de mint írtam, ez már nem érdekel, ha nem érzem ezt egy családdal kapcsolatban, a főbb szempont mostmár a fizu és az ehhez kapcsolódó dolgok lesznek. Ennek ellenére viszont abban maradtam a családdal, hogy mivel ők az első kiszemeltjeim, így nem szeretnék most még semmilyen ígéretet tenni, szeretnék még keresgélni és biztosan ők is meghallgatnának egy-két jelöltet, tehát keep in touch-maradjunk kapcsolatban és majd elválik, hogy lesz-e közös jövőnk vagy sem. A család ebbe szó nélkül beleegyezett, mondták, hogy tényleg van még néhány jelöltjük, de nagyon örülnek, hogy megismerhettek, a tel.számomat is elmentik, és majd keressük egymást. Ennyi lenne tehát az első interjúm, immár nanny-ként, illetve nanny post-ra pályázva. A héten regisztrálom magam egy ügynökséghez is, akik aupair-eket, nanny-ket és mother's help-eket közvetítenek, hátha pont náluk találom meg a következő családomat.



-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Szombatra nem csak az interjú volt betervezve, hanem egy buli is Ginával, méghozzá egy nőnapi buli a belvárosban, magyar szervezésben. A buli nőnapi jellegét az a tény adta, hogy jött egy sztriptíztáncos csávó is... Ginával este 10-kor találkoztunk a Piccadilly Circuson. Eredetileg be szerettünk volna ülni egy pubba alapozni de mivel mindketten késtünk, inkább úgy döntöttünk, hogy beugrunk a közeli Tesco-ba 'municióért'. Vettünk is Tesco-s vodkát és egy alkoholmentes citromos italt, gondoltuk kotyvasztunk magunknak saját készítésű Mojito-t. Miután fizettünk (ID-t persze elkérték), kimenünk az utcára és egy félreeső sikátorszerűségben nekiálltam csapost játszani. Volt 2 db üres fél literes üvegünk, a vodkából körülbelül 1,5 deci jutott mindenkettőnknek és a fél literes üveg maradék részét a citromos innivaló tette ki, ígyhát ha belegondolunk nem volt túl tömény az általunk kevert nedü. Ennek ellenére mikor a következő órában elfogyasztottuk mindketten éreztük, hogy van ereje a piának, kicsit a fejünkbe szállt, hogy úgymondjam. Én meg nem mondom, hogy mi a fenéből készülhet a Tesco-s vodka, de kis túlzással előbb lettem tőle másnapos, minthogy berúghattam volna. 11 után keveredtünk a party színhelyére, ami nem messze található a Tower-Hídtól és rendkívüli kilátás nyílik London kivilágított felhőkarcolóira. Pár percig gyönyörködtünk ezekben aztán a buli felé vettük az irányt. A lányoknak éjfélig ingyenes volt a belépés, szóval a bejutás egy fillérünkbe nem került. Odabent aztán elkezdődött a buli, tetőfokára hágott a hangulat, voltak jó zenék, italok és rengeteg tánc. Nem is részletezném, lényeg, hogy remekül mulattunk Ginával. Én hajnal fél 4 körül indultam haza, iszonyat fáradtan, ebből kifolyólag annyira nem meglepő, hogy sikerült elaludnom a buszon és átaludtam a megállómat is. 3 megállóval arrébb ébredtem fel és láttam, hogy nem ismerős sem a hely sem a megálló neve. Gyorsan leszálltam és felszálltam a szemközti sávban álló buszra, ami visszavitt a megállómhoz. 20 perc séta után haza is értem, és egyből el is tettem magam aludni.

Partizásra készen



 

Az egyik legérdekesebben kinéző felhőkarcoló








Másnapra, azaz vasárnapra programom volt megbeszélve; Ákossal, a francia sráccal és még néhány lánnyal egy olasz étterembe mentünk. Illetve részemről mentem volna, de délelőtt 10-kor mikor felébredtem (gyerekzsivaj-ra) tudtam, hogy nekem ma nem lesz menet sehová, hanem valószínűleg egész nap aludni fogok, így írtam Ákosnak, hogy ne várjanak rám. Ezt követően vissza is aludtam, és húztam a lóbőrt úgy délután 3-ig. Aztán kockultam egy órát, Ginával váltottunk pár üzenetet és 4-től ismét aludtam, este 6-ig.:)) Tehát mondhatjuk, hogy ki is használtam a hétvégét meg nem is. A szombatot mindenképpen, a vasárnapot kevésbé, bár meglehetősen jól esett, hogy egész nap aludhattam és a házat sem kellett elhagynom (aznap amúgy is baromi hideg volt), szóval bizonyos szemszögből nézve mégiscsak hasznos volt a nap.:)

Szombaton Reninél lesz egy kisebb fajta ereszd el a hajamat, összejövünk egy filmnézésre és étkezésre: mivel csak magyarok leszünk Reni főz nekünk finom levest és túrógombócot, én szolgáltatom a házipogácsát és a többiek is beszállnak majd mindenféle földi jóval. Vasárnap pedig a fészbúkos aupair-csoportból néhány lánnyal ellátogatunk Windsorba, hogy megtekintsük a Királynő kedvenc nyaralóját, ami mellesleg maga a kastély (én is örülnék, ha kapnék a kastélyban egy szerény kis lakosztályt), ígyhát ez a hétvége sem lesz unalmasnak mondható.

Most kaptam egy sms-t, miközben eme bejegyzést pötyögtem, egy nő írt, hogy takarítómunkát kínál, részletesen megírta merre lakik, mit vár és cserébe mennyit kínál. Mikor megláttam a részletes sms-t, komolyan mondom, majdnem elsírtam magam örömömben, ugyanis ritka az ilyen, aki értelmesen meg tudja írni, hogy mi a fenét akar. A legtöbb, kommunikációs hendikepp-el megáldott hirdető általában leragad annál, hogy : "Would you clean my house? "- és nekem kell a nyakukra járnom, hogy legalább azt megtudjam hol lakik (általában jó messze tőlem, szóval feleslegesen pocsékoltam a pénzem a hívásra/sms-re.) Tehát nem kizárt, hogy a hét végére már pluszmunkám is lesz, csaknem kezd beindulni a szekér? :)